Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 4. szám - Dragomán Pál: A házinéni

ható kibicnek éreztem - jobban, mélyebben átlátott rajtam, mint amennyire azt én a magamról megalkotott képbe beilleszteni tudtam. Most gondoltam először arra, hogy a Házinéni tényleg meg fog halni, borzongó örömmel gondoltam át a lehetőségeket, melyeket halála számunkra megnyitna, de ugyanakkor féltem is az új küzdelmektől, amelyek elmúlásával majd ránk szakadnak. így hát - mire mindezt végiggondoltam - már ránézni sem mertem, s csak nagysokára mondtam ki, hogy:- Semmi! Persze nem lehet soha semmi. - Közben sütött a szégyen, majdnem fájt tőle az arcom, hirtelen teljes ragyogásában megjelent előttem a fasor, mint azon a reggelen, amikor végre bátorságra kapva megszólítottam Makucot. - Kicsike lettél - mondtam magamnak -, egészen apró álemberke, aki magába bújt! Hiheted még, hogy szeretni tud, még ha észreveszi rajtad? - Makuc is megdermedt a mondattól, amit, ezt ő is megérezte, csak az igazságtól menekülő ösztöne lökött ki belőle. Vékony ujjai megálltak arcom borostáin, körmei keserűkeményen belemartak a bőrömbe.- Olyan lettél lassan mint ez a Ház, mint a Házinéni, vagy Józsi úr, miért nem beszélsz te is a drágakövekről? Vagy rám nézhetnél és távoli idegen hangon kioktathatnál: „... ha vonzalma annyira erős, annak bizonyára mélyen- fekvő okai vannak”. Miért nem mondod, miért hallgatsz? Túlságosan személyeskedő lenne ugye? Jó, akkor tégy úgy, mintha csak tanácsot kérnék tőled, mintha félnék, hogyha majd elveszítjük a Házinénit, már nem lesz, aki eligazítson az élet dzsungelében. Barátot várok látogatóba, kedves barátot, mit tegyek, hogyan viselkedjek uram? - Gúnyos kegyetlenül nézett rám, kiegyenesedve, majdnem gonoszul figyelt, s hogy én néma maradtam, ismét ő kezdett beszélni ijesztő pontossággal utánozva a Házinéni modorát.- Régi barátot meg lehet kínálni bátran! Délelőtt pogácsával, vagy apró süteménnyel, délután teával, kávéval, amit szeret!... pia soha sincs a szőve; gében. Arról nem beszélünk, csak isszuk, egyre gyakrabban, egyre többet. 0 is, mi is és közben, ha akadozó nyelvvel is, de illedelmesek maradunk. Illedelmesek mindhalálig. Igyekszünk, alkalmazkodunk, hogy méltók lehessünk hozzá, a jóságához, a szeretetéhez, a gondoskodásához, mindenhez amit ad, ad kérés nélkül, és nekünk boldog mosollyal, zajos örömmel kell elfogadni, amit sohasem kértünk, és ami csak elbutít, tönkretesz, örökre idekötöz. - Már zokogott, amikor az utolsó szavakat kimondta. Tehetetlenül néztem, semmi megnyugtatót nem tudtam mondani, elcsépelt szavak, közhelyek jutottak eszembe, éreztem, nem tudok közelférkőzni hozzá. Nem tudom megnyugtatni, mert én sem hiszek a megnyugvás lehetőségében. Töredezett, színtelen hangon szólaltam meg végül, de jobban teszem, ha hallgatok. Makuc csak fásult mozdulattal tiltakozott, s én úgy tettem, mintha nem venném észre, és tovább beszéltem:- Sírsz, ismét sírsz! Mire jó ez? Önámítás, hazugság, te is tudod! De sírj csak, sokszor én is sírnék, sírnék szívesen mint valamikor gyerekkoromban. De hát egy síró férfi? Több mint nevetséges. De meglátod majd jó lesz minden. Meglátod, majd elmegyünk. Elmegyünk innen messze, elmegyünk a városba, ahol születtem. Ott csend lesz! Nyugalom és csend. Tudod, hiszen annyiszor meséltem róla! Ott majd pihenünk. Pihenünk és erőt gyűjtünk, felkészülünk, hiszen tudod? Tudnod kell! Ugye tudod? Mondd, hogy tudod! Mondd, hogy akarod! - Lehajtott fejjel figyelt, amíg beszéltem, majd szétterpesztett vé311