Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 4. szám - Dragomán Pál: A házinéni
talán még sohasem. Amikor „Drága jó Dezsőnk” behozta a tortát, a Házinéni már a zongoránál ült. Néhány bevezető futam után hátradőlt a zongoraszéken, hatalmas felsőtestét kiegyenesítve merev karokkal - csak csuklóból játszott - először egyszerűen végigpötyögtette a dallamot, aztán újrakezdte variálva, kicsit improvizálva, valami parttalan jókedv áradt a bugyuta dallamból, egy, csak belülről érezhető csöndes, feszültségnélküli derű. Mikor harmadszor is újrakezdte, tudtam, hogy ez egyfajta vallomás, mindannyiunknak szóló üzenet, és akkor nagy megdöbbenésünkre egyszerre csak énekelni kezdett: „Elment az ideál a drága, Titkos reményem szép virága, Miért is volt oly jó és nemes, Résztvevő okos és kellemes? Miért nincsen hozzá fogható Hasonmás aki izgató?!” Józsi úr felugrott, derékon kapta „Drága jó Dezsőnket”, körbe polkázták az asztalt, a gyógyszerész odafarolt a zongorához, elkapta a dallamot, pár perc múlva már a szöveget is tudta, szinkópásan beleénekelt a Házinéni hangjába, én pedig észre sem vettem, hogy egy merőkanállal és egy salátás villával verem a ritmust az asztal szélén. Csak Makuc ült továbbra is merev-esetlenül, tágra nyitott szemeiben szomorú idegenkedéssel. Közben hirtelen elborult az áprilisi ragyogás, megeredt az eső, percek alatt besötétedett a szoba, az ebéd romjait őrző asztalon a féligégett gyertyák fénye megerősödött, hangsúlyossá vált. Az esőcseppekkel borított ablaküveg hólyagosnak látszott ebben a szűk ferde fényben. Hirtelen szorongató hideget éreztem, s hogy elűzzem, felvettem egy pohár bort az asztalról. Laza, könnyű mozdulattal hin táztattam a poharat, aztán megtámasztottam az államat, hűvös-nedvesen fénylő falát alsó ajkamhoz illesztettem, amíg meg nem éreztem a leheletemtől lassan bepárásodó üveg érintését. Lassan döntöttem a poharat, megvártam, míg az ital eléri a nyelvem hegyét, amikor megéreztem a fanyar ismerős ízt, még tétováztam egy pillanatig, majd hosszú kortyokban kiittam az egészet. Amíg ki nem ürült a pohár, nem néztem Makucra, és most, ahogy a párás üvegen keresztül megláttam, mintha sárgás ködön át néztem volna rá. Úgy tűnt, mintha keresztbe nézne, pedig csak a zongorázó Házinénit figyelte. Tartása, nézése, egész teste fenyegető; majdnem iskolás merevséggel ült a széken. Ez csak látszólagos, gondoltam, Makuc mindég akkor tűnt számomra merevnek, amikor a legtermészetesebb lazasággal helyezkedett el valahol. Ahogy ott ült kissé szétterpesztett lábbal, mintha kacsintott volna, pedig csak az ablaküvegen botló fény villant a szemén. Amíg Makucot figyeltem, a zongora egyszerre csak elhallgatott, megbicsaklott az énekhang is, különös fals szordinóval. A Házinéni a zongorára borulva feküdt, arca lefittyedt-szederjesen pihent a klaviatúrán, a szája széle rángatódzott, később finom hab jelent meg az ajkán. Józsi úr és Szthegorián sietve felkapta az elerőtlenedett testet, óvatosan lefektették egy díványra, „Drága jó Dezsőnk” pedig elszaladt a szomszédba Filip doktorért. A doktor megnyugtatóan hümmögött, miután megvizsgálta: - nem látom értelmét, hogy kórházba szállítsuk - mondta -, volt ugyan egy kisebb agyvérzése, de nem komoly, nyugalommal és gondos ápolással kiheveri. Átvittük a 308
