Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 4. szám - Dragomán Pál: A házinéni
könyvben, hanem majdnem semmiben, amit nagyritkán mentegetőzve mondani próbáltam. Elbizonytalanodva ültünk az üres nappaliban, nem beszéltünk, nem is néztünk egymásra, a torkom elszorult, úgy éreztem egyszerűen képtelen lennék szavakat formálni. Újszerű és tartalmatlan volt ez a cselekvés-nélküliség, valami olyasmi, amikor még jövőjük sincs a mozdulatoknak, és elképzelni sem tudtuk, hogy történhetne is valami ebben az üres csendben.- Üres csend. - Makuc mondta ki először, én addig nem sejtettem, hogy a csend üres is lehet, máskor tompa zajokkal telt meg, a Ház megszokott hangjaival, elfojtott beszédhangokkal és zörejekkel, de ma ezen a délutánon mindez elmaradt, szokatlan fojtott némaság telepedett a Házra, mint hirtelen kitörő viharok előtt, amikor kiürülnek az utcák. Máskor is megtörtént már, hogy közénk furakodott egy csendes délután, olyankor mindég zajt csaptunk, zenét hallgattunk, felszabadultan beszéltünk össze-vissza, de ma ez lehetetlennek tűnt és egyikünk sem mert vállalkozni rá. így hát csak ültünk a szoba két távoli sarkában, telve ki nem mondott gondolatokkal, s néztük egymást a kimondhatatlan szavak gyötrő csendjében. Pedig tudtuk, a beszéd feloldana bennünk minden görcsöt, feszült bennünk a közölni vágyás, de a hosszú hallgatás és a halmozódó gátlások néma bénává tettek. Makuc mereven nézte az ablakon át a gesztenyefákat, fakó, színtelen hangon szólalt meg végül:- Meg fogjuk ölni a Házinénit! - mondta. Megdermedtem. Először azt hittem tréfál, de amikor megláttam elszűkülő szemeit, már tudtam, hogy komolyan gondolja.- Hogyan gondolod, hogy megöljük - kérdeztem kihűlő szájjal.-Meggyilkoljuk, kinyírjuk, meg kell halnia, amíg él, mi már nem szabadulunk tőle. Szabadulásunk egyetlen módja, ha megöljük.- Talán már a halálnemet is kiválasztottad? - kérdeztem tréfálkozó hangsúllyal, hogy feloldjam a helyzet drámaiságát.- Igen - felelte Makuc -, megtarkózzuk, persze te azt sem tudod, hogy mi az, pedig benne van a Pallas lexikonban: „Tarkózni szokták a vadászok a megsebzett őzet, szarvast, dánvadat, mikor a hegyes kétélű tarkókéssel a koponya és az első nyakcsigolya közé szúrnak, hogy a vad azonnali kimúlását eszközöljék”. Hát ezt tesszük majd vele, te fogod, én pedig szúrok, vagy fordítva, mindegy, de megtesszük, rövidesen megtesszük!- Sohasem fogják megtenni! 0 elpusztíthatatlan! Én már harminc éve készülök rá, és mégsem tettem meg soha! - „Drága jó Dezsőnk” állt az ajtóban, szomorú fejcsóválással nézett ránk. A húsvéti ebéd után rosszul lett a Házinéni. Egész nagyhéten agyondolgozta, idegeskedte magát, személyesen segített takarítani „Drága jó Dezsőnknek”, pedig ezt sohasem szokta. A boltot úgyszólván teljesen Józsi úrra bízta, mi intéztük Makuccal a bevásárlásokat. Húsvét vasárnapjának délelőttjén Józsi úrral együtt a templomba mentek. Az ünnepi ebédhez „Drága jó Dezsőnk” terített, kihúzta a nagy ebédlőasztalt, rátette a mályva színű bécsi damaszt- abroszt, az abrosz alá még egy vékony flanel térítőt rakott az asztalra - „hogy ne koppanjon az eszcájg”, magyarázta komoly arccal felénk fordulva. Az abroszon levegősen szétrakta a terítékeket, az áltvín-porcellán meleg kékjei, 306
