Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 3. szám - Beck Zoltán: Szövegbe vetni a szerzőt
niával és banalitással terhelve tovább roncsolják az alkotó kitüntetett státuszát, dokumentarista hitelét pedig az objektiven létező és a szubjektiven alakítható valóság egyszerre való elbizonytalanítása húzza át. Ezek az egységek a lírai beszélő személyiségének föltételezett immanen- ciáját széttagolják, de nem szüntetik meg. A beszélőnek nem csupán lélekál- lapota nem konstans (ettől még a személyiség egysége nem kérdőjeleződik meg), de neme sem („a költő saját feleségének érzi magát” vagy „a költő a körúton sétált és klimaxos nőnek érezte magát”), kora sem („beszélteti kamaszmagát ha szólni akar”). A beleérzés, átérzés azonban mindig jelölődik, s ez a szerepszerűségre hívja fel a figyelmet, miközben elbizonytalanítja az értelmezőt a „költő”kilétének tekintetében, akinek egyetlen állandója az ablak előtti fogalmazgatás (és az, hogy szerepeket vesz föl). A versek sosem függetlenednek a kurzivált szövegrészektől: viszonyukat inkább kölcsönös egybejátszásként lehetne jelölni, mely a jelentésszinten a leginkább tetten érhető. A kötet ( Nézek sokáig a konyhaablakon) kezdetű versének előlegzése a következő: „a költő tévét nézett kiment a konyhába kinézett az ablakon elköltőiesedtek gondolatai nem akarta megint ugyanazt leírni mint korábban (Ld korábban) de mivel azzal elégedetlen volt mégis megpróbálta újra”. Az önmagára kívülről tekintő én megrajzol egy akár önmagára vonatkozó, biografikusan hű életvilágot, reflektál a kötet (s nemcsak e kötet) szövegeire, a megírás aktusára. A költő nem egy személyt, hanem szerepet jelöl. Kosztolányi Hajnali részegség című versének nézőpontját idézi meg, s ezzel annak megfelelő befogadói elvárást indukál. Ezt azonban destruálja a vers14 15, hiszen szó sincs az emberi létezés emelkedett hangú megköszönéséről, helyette az obszcenitás kap teret. Az írás egyetlen okaként a versben az olvasásra való alkalmatlanság szolgál („Könyvet veszek elő, verset olvasok, / a végén kezdem, és a címig nem jutok.”), nem a valami fontosat elmondani patetikus vágya. A létértelmezésre tett kísérlet kimerül abban, hogy megpróbálta újra, hiszen azt a globalitást (a „nagy és ismeretlen Úrnak” létezését), amit az ilyen szándék megkövetel, eleve nem-létezőként tételezi. A „nem akarta megint ugyanazt leírni mint korábban” vágya nem teljesülhet, az eredetiség kultuszában megrekedő lírai én szavak nélkül marad. De mert „Még csak nem is beszédes a hallgatásod”16 - idézi Wittgensteint másutt, szavak kellenek mégis, az írásalkotás helyett az írás-lopás válik módszerré: „S végül elveszik úgyis mindenünk. / Hát tolvajnak lenni jobb dolog, hiszen / könnyebb azt, mi ebül jött, ebül veszíteni el.”17 A záró szöveg leszámol a romantika óta hangsúlyos eredetiség-kultusszal, mégpedig úgy, hogy érzékelhetővé tegye a veszteséget, ami ezzel jár: a „költő” 14 Weöres Sándor: Psyché, Pesti Szalon, Budapest, 1995. 22. Weöres Psych6-kötetében a megjegyzések funkciója éppen az, hogy a szövegek és szerzőjük köré „valóságot” teremtsen. 15 Nézek sokáig a konyhaablakon. / Kenyeret vágok, de az asztalon hagyom. / A fürdőszobában vizet engedek, / megííirdenék, de túl hideg, meleg. / A tévé távirányítója elveszett, / nem jó, ha kapcsolgatni csak közelről lehet. / Könyvet veszek elő, verset olvasok, / a végén kezdem, és a címig nem jutok. / Lefekszem. Mint a halál, közel a plafon. / A takaró alatt a farkam markolom. / Szégyenkezve gondolok egy magyar népmesét, miért olyan rövid, és miért olyan szép. 16 Jónás 1999, 25. (Éjszakánként rozsdásodik a szíveden a zár) 17 Jónás 1999, 55. (Lopni érdemes) 284