Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 3. szám - Beck Zoltán: Szövegbe vetni a szerzőt

a történet (a forrás megtalálásától annak berobbantásáig; Pista faluba érésétől az onnan való eltávozásáig tart), melyben a nyelv másodlagos szerepű, a történet elmondásának, a jelentésnek kifejezője. A nyelvváltozatok, nyelvi- stiláris váltások pedig a szereplők beszéltetésekor azok jellemzését szolgálják.

A második egységben (Cigányidók) a narrátor az eddigi távolságtartó, ám összemosolygó harmadik személyből (ahogy azt Mikszáth tudta) első' személybe vált. Az elbeszélő maga lesz történetének hőse, a történet vele történik. Ezzel persze csak felszínen szakítana az előbbi elbeszélői gyakorlattal. Innentől azonban az írás egyre reflexívebbé válik. Előbb csak kiszólásokkal („Nem semmi dolog ez. Egy kurva a családban. Én meg költő leszek.”), amelyben az elbeszélői póz, a gyermek nézőpontja egybejátszik a felnőtt szavaival és a szerző jelenével is, hangnemében iróniával. Aztán az írás igazságába vetett hit kérdőjeleződik: „és engem már nem is érdekel, hogy mi az igazság”, végül az írás célja és értelme: „Ne írd meg ezeket, fiam!” Megkérdőjelezése azt is jelenti, hogy a szövegben mindvégig megmarad az annak értelmébe és céljába vetett hit, a kifejezés kényszere a maga tökéletlenségének tudatában: „így mondom csak, mintha öregember volnék, aki nem tudja pontosan megfogalmazni mindazt, amit viszont igen pontosan érez, mint a vadak is általában”.

Ám még e hagyományosnak mondható történetmondás is csupa nyom, a posztmodern írás idézéstechnikája fölfedezhető benne. A szöveg ezek által kapcsolódási pontjait a hagyományban jelöli: Defoe Robinsonját idézi a tacskó, „akit Pénteknek neveztünk el, mert apu egy pénteki napon állított haza vele”, az emberi kapcsolatok megszűnését fájlalja Tóth Árpáddal: „És egyre lekiizd- hetetlenebb lesz így a távolság lélektől lélekig”; a Szabad-ötletek jegyzékének egy passzusát teszi az epikus én életfolyamának részévé: „Én még olyan kicsi vagyok (...) cukrot loptam a nevelőszüleim asztaláról, de azt is csak azért, mert állandóan vertek”.

Végtére a két történet hol ér egybe, mitől volna kapcsolódásuk erősebb, mint nyomdatechnikai és kiadói metonímia? Az első egység rejtve maradt, de részletezőn leírt egyetlen tere, helyszíne megnevezést nyer valós valóságba vetetten a második egységben (Csernely). Kiderül az is, hogy a második egység elbeszélője pontosan ismeri az előző történet helyszínét: „Onnan már beláttam az egész környéket, néztem jobbra, néztem balra, tudtam, merre kell menni”. A forrás szereplői a rokoni hálón a második történet apujáig és anyujáig, vele az elbeszélői énig érnek (voltaképp föl sem fedetten rokonai az első egység távolságtartó elbeszélőjének is, hiszen az írásról - s nem tisztázott, melyikről - anyu megjegyzi: „Ne írj meg mindent, mocskos dolgokat! Vagy írd meg, de a neveket változtasd meg”; mivel az anya ily módon mintegy informátorként jelenik meg, akár azt is föltételezhetjük, hogy ő az első történet primér mesélóje, s az ő történeteit mondja el az elbeszélő). A második történet zárlata az emlékek ismételt felsorolásával többfunkciójú: konklúziószerűen összefoglal, s ezzel lezár, ugyanakkor a történet újbóli elmesélését teszi lehetővé, abbahagy inkább, mint befejez. Számot ad a lejegyzés szerzői motivációjáról, amely a személyes identitás problémája, s amellyel a múltat felidézve az elbeszélő most szembenéz. Megkísérli ilyen módon egységessé rendezni azt a nem immanens elbeszélői személyiséget (úgy tűnik, a személyiség egységébe vetett hitet nem adja föl), aki nem talál helyet „az itt, az ott vagy a sehol”

282