Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 3. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Fejezetek a XX. század eszmetörténetéből

inkább a tanítói, a prófétai szerep áll közel Szabó Dezsőhöz, azé a néptribuné, aki biztos igazában, és igazsága érvényesítése érdekében minden lehetséges eszközt megragad.

Ezzel az instrumentális irodalom-felfogásával Szabó Dezső persze kihívta maga ellen a a Nyugat és körének éles kritikáját. Kosztolányi, Juhász Gyula, Fülep Lajos és Kassák Lajos egyaránt elitélóleg szól az irodalom autonómiáját figyelmen kívül hagyó Szabó Dezső-i szemléletről. Hisz a Nyugat modernista művészeti felfogását épp az ilyen típusú művészetfelfogás elutasítása jellemezte. Fülep Lajos emlékezetesen fogalmazta ezt meg 1919-ben: „nem elég igazság, fájdalom és jóság a regényhez.”9 Ugyanez az akcionista felfogás azonban egy másik világszemlélet számára kifejezetten vonzó volt. Az írók elefántcsonttoronyba zárkózása ellen tiltakozó irodalmárok és értelmiségiek az ízig-vérig politikus Szabó Dezsőben találták meg mintaképüket. Németh László például a következőképp jellemezte a regényt: „tett akar lenni ez a regény.” „igazságai dogmák, de utat lehet törni velük.” Ennek megfelelően igen nagyra értékelte a művet: „Az elsodort falu Szabó Dezső' egész életét kimondó, legjelentékenyebb műve, a magyar irodalom történetéből ki nem fakítható remek.”10

Az úgynevezett népi irodalom másik nagy felfedezettje, Féja Géza, szintén Szabó Dezső' tanítvány, szintén nem rejti véka alá a regény anti-irodalmi jellegét. „Nem találunk a magyar irodalomban ehhez fogható retorikus regényt.”11 Valóban, Szabó Dezső' inkább tekinthető modern politikai szónoknak, mint írónak. Nem a mű érdekli, hanem a meggyőző erő, a hang, a kifejezőkészség. Nem irodalmi babérokra tör, hanem politikai-történelmi céljai és ambíciói vannak. E téren elért sikerét a huszas évek végén kibontakozó és a harmincas években meghatározóvá váló úgynevezett .népi” irodalom teljességgel elismeri. Féja Géza például így foglalja össze: „Történelmi jelentősége sokkal nagyobb irodalmi jelentőségénél, dialektikája öntözőrendszer, legfőbb termékenyítő a magyar ugaron. Nem is fontos, hogy legnagyobb íróink sorába tar- tozik-e, mert bizonyos: a legjelentékenyebb magyarok közé tartozik.”

Féja álláspontja azért érdekes, mert megvilágítja azt az ellentmondást, mely épp Szabó Dezső elementáris hatása miatt mindvégig jellemző maradt a XX. századi „népi” irodalomra. Miközben e mozgalom legnagyobb alakjai Szabó Dezsőhöz hasonlóan elsőrangúan képzett, nyugatos szellemek (gondoljunk csak Németh Lászlóra vagy Illyés Gyulára), magát a mozgalmat akti- vizmusa szembeállítja a művészet autonómiájának tiszteletben tartását követelőkkel, azokkal, akik a művészet szempontjából a hogyant ugyanolyan fontosnak gondolják, mint a mit.

Oravecz Imre századvégi kísérlete a falu-irodalom megújítására azért tűnik olyan jelentősnek, mert szakít ezzel a rossz hagyománnyal. A Halászóember szerzője az első mondatoktól kezdve világossá teszi, hogy számára az irodalmi mű nem egyszerűen retorikai segédeszköz. Ez az irodalomfelfogás gyökeresen eltér a „népi” irodalom aktivista felfogásától, és sokkal inkább a nyugatos hagyománnyal tart rokonságot. Mintha Oravecznek sikerülne létrehoznia egy olyan szintézist, amely a Szabó Dezső-i problémavilágot a nyugatos formaérzékenységgel és autonóm művészetfelfogással elegyíti.

Milyen érveim vannak a Halászóember ilyenfajta értelmezése mellett? Például a szöveg részletekre irányuló figyelme. A gondossága. Az aprólékos

245