Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 3. szám - Marafkó László: Ikszedik fohász a boldogsághoz

elveszett lény, képes megmoccanni a jóra. Viszont ama hegyvonulat ködbe burkolózott. Kinézett az ablakon, az áramlásra bízva magát, hogy megeme- lintse, könnyűnek érezze a fejét, a karját, hogy leváljon a gravitáció búvárruhája, teste meg a szék fölött lebegjen, épp csak érintve a támláját.

Sosem értette az igazgatót: családja van, háza, kertje, balatoni nyaralója, első' számú vezető' itt, ahol valamikor a tanítás mellett szerzett egyetemi diplomát a főiskolai után, élvezhetné a sikereit („Ezek a sikerek?”), sütkérezhetne a tantestület elégedettségében, ehelyett apró, másokat megalázó győzelmeket kíván aratni, minden héten legalább egyet. Ha egy ügyből nem diadalmasan kerül ki, már úgy érzi, repedezik alatta a folyosó, az ellenségei megerősödőben, áskálódnak, kiszorítják a hatalomból („Az igazgatóság is hatalom? Te jó ég!”), mérgezik körülötte a légkört, a tekintélyét rombolják („Tényleg, mikor volt, mitől volt?”). Ahelyett, hogy élvezné a remek kilátást az irodája ablakából (amíg lehet, s nem építik be a szomszédos telket, illetve amíg ellenségei meg nem szállják a titkárságot és a szobáját), kis gonoszságokban éli ki magát. A maga vakarta sebeit elfertőzi, s mások kedélyét mérgezi. Pedig a gyerekek is aranyosak („Mint mi voltunk, de nem, nem, ez önzés”), a gyerekek önmagukban romlatlanok, pedig a születésüktől fogva rongáljuk őket, az okos kis kobakjukat, a nyílt tekintetüket megzavarosítjuk, mint a pocsolyát a szél. A gyerekekért még érdemes - de ez közhely, magunk könnyed fölmentése, így őértük sem érdemes, mert mindent látnak, mindenen átlátnak, s arra szoktatjuk őket, mintha nem látnának át, tetőtől talpig, meg keresztben, és megforgatva minket, ahogy a sugártekintetű édesanyánk sem jobban.

„Ezért a pojácáért keseredett meg évekre az életem?” - és H. olyan tiszta lett, mint egy mély lélegzet. Ám akkor miként is köthette le percekig a gondolatait ez a szerencsétlen?

Ó, a boldogság! (Szabad-e ó-zni e században?) A megnevezhetetlen vágy, mindenki kecsegtetője, a búfelejtető. X-dik fohász - mi több, x az n-ediken fohász - a boldogsághoz, -ról. -ért. Persze, elérhető a féllitertől egy literig szindrómával, továbbá a motorikus reflexek vagy az ösztönök úgymond tudatos felszabadításával (már akinek van, vannak). De ez mindig illékony, és súlyos melléktünetekkel, utóhatással, megrövidülő élettel jár. Az elemi boldogság más, másnak kell lennie, erre kíváncsi mindenki, személyi használatra meg emberiségire is, amivel talán a kataklizmák is megszelídíthetők. Ez az érzés valószínűleg áttetsző és jótékony, mint az őrangyal, állandó, mint a háttérsugárzás, nem hívásra jő, hanem önmagától van, csak meg kell lelni, csak!, nem a beavatottak vajákos szövegeivel, nem szeánszokon, hanem önmagunkban, s nem elfeledni ezt a lelőhelyet, ezt a biztos fövenyt, amelyre életünk kifektethető - mintegy a napra.

Azzal a reggeli üdvözlettel, az örökkévalósággal kecsegtető angyalszárnyérintéssel meglebbentek az idő fátylai, s felderengett az időnkívüliség. Pedig nem fogyasztott semmilyen ajzószert, afriaziákumot, vízhaj tót vagy egyebet. A kiiktatott halál mintha egy állandó vizsgakényszert távolított volna el az életéből. Eldobva a kövekkel teli hátizsákot, könnyű léptekkel vághat neki a meredélynek.

Mindennek mással nem magyarázandó értelme lett. A falevél, amint friss zöld oldalait villogtatta a panelházak közé szorított park fáin, önmagáért volt szép. A meg-meglóduló szél valamit az ifjúságból hozott, amikor erre csatan219