Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 3. szám - Iszlai Zoltán: Sarolta köztünk járt
Mire Béla nagyapus elment, a házon megtörtént minden jelentős átalakítás.- Csodálatos asszony volt Lottika - folytatta barátnője, a galambtermészetű Sárika. - Mentői többet gondolok az útjára, annál hihetetlenebb, hogy valaki végig tudta járni. Annyi energia égett benne, annyi életerő. Emellett nyitva állt minden szépre. Lázasan érdekelte, amiben gyönyörködni lehetett. Együtt jártunk színházba is. A darabok többsége persze kevésbé lehetett jó, mint Pesten. Mégis csipegettünk az élő kultúrából. Hiszen volt idő, amikor semmi se jutott belőle a magunkfajtának. Tizenegynéhány utat csináltunk végig együtt. A lányomat is tanította, az IBUSZ-tanfolyama előtt. O talán hamarabb észrevette, mint én, hogy fenntartott magának a lelkében egy sarkot. Oda nem engedett be senkit. Kilencvenkilenc ajtón fogadott vendéget a valóságban és átvitt értelemben, de a századik az tabu volt. Nem azt mondta, hogy erről nem beszélünk, semmi közöd hozzá vagy hasonlók. Te észre se vetted és máris másról folyt a szó. Elfeledtette veled, hová is szerettél volna bekopogtatni. Azt sem szégyellte, hogy mennyi mindent kell cipelnie nap mint nap. Fok- fürdőn már csak biciklivel közlekedett, amikor dolgozni jött a Lehár sétányra vagy hazament. Úgy éreztem, a fél életét tolta be a Lotti-kozmetikába és tolta haza, özvegy Thardon Miklósné lassan kiürülő otthonába. Anna után fia Kari és menye, Erna is külön lakásba költözött. S bár megindult a külföldi rokonok vagy az újságíró kollégák vendégjárása, a házban az albérlőkön kívül egyedül volt. Mennyi utazást tervezgettünk ott együtt, amikor az én férjem is itt hagyott bennünket. Tizenhárom évig szenvedett Parkinson-kórban, szegény. Lottika a lehető legkellemesebb útitárs volt. Egy utazáson megfizethetetlen, hogy kivel hozza össze az embert a véletlen. De mi nem bíztuk rá a véletlenre a sorsunkat. Néha rengeteget beszélgettünk, írtuk fejben a naplónkat. Aztán elhallgattunk, ha elment a kedvünk a csacsogástól. Figyeltük a többieket. Nézgelődtünk. O rendkívül tapintatos és borzasztóan kitartó volt. Én, ha elfáradtam vagy feltörte a lábamat a cipő, kihagytam egy-egy városnézést. O erővel se maradt le semmilyen programról. Feljegyezte, elmondta nekem, mi mindent látott. Én elég sok történelmet tanultam ahhoz, hogy különösen Európában fölidézhessem a látnivalók történeti előzményeit. 0 az archeológiái dolgokat tette hozzá. Ezt az érdeklődését még Erdélyből hozta magával. Egy múzeumi igazgató magántanítványa volt. Szerettünk vásárolni is együtt. Mindegyikünknek hálisten van egy csomó családtagja. Első közös utunk Riminibe vezetett. Legtöbbször Ildi lányom szervezte, az IBUSZ-ból. Az utolsó 1987-ben a mallorcai lett. Nagyon fáradtak lettünk tőle. Egy ciprusi úttal meg úgy jártunk, hogy Ildi mindent előkészített, befizettük. Előtte három nappal eltörtem a karomat. Lottika azt mondta: ez a fátum, intő jel. Nélkülem nem repül. A többiek majdnem lezuhantak, de ezt csak onnan tudtuk meg, hogy a lányom a vállalatnál bennfentes volt. Hévízre mentünk legutolszor együtt. A melegvízbe én nem jártam a trombózisom miatt. Ő minden kezelésen részt vett, amit felírtak. Lelkiismeretesen betartotta az utasításokat. Mielőtt bement a kórházba, felhívott. Arról beszélt, 204
