Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 3. szám - Iszlai Zoltán: Sarolta köztünk járt

kérdést. Emlékeztünk ugyanis a - ruhadaraboktól és egy pingpongütőtől el­tekintve - teljesen üres két vulkánfiberére.- Atellenben rétest mérnek egy 5x5-ös cukrászdában - világosított fel ben­nünket a szívós öreg. - A gyomor követelőzése eló'tt, sajnos meg kell hajtanunk büszke fejünket.- Milyen réteseket szeret? - kérdeztem. Gondoltam, másnap meglepem kedvenc ennivalójával.- Almást és káposztásat. Itt csak az előbbenit ismerik. Az átszámítással is hadilábon állnak. Budapesten, a Rákóczi úton két forint nyolcvan fülérért adják-veszik a másodnapos almás rétest. Átellenben öt dinárt kérnek érte. Amiről, ha erős kifejezést akarnék használni, azt is kimondhatnám, hogy rablásnak tűnik fel egy magyar állami nyugdíjas számára. Ha így haladnak a dolgok, kénytelen leszek élményeim leírásához még egy-két légből kapott cikket közölni, hogy helyreállítsam mérlegemet.- Hány élménye volt eddig? - érdeklődtem udvariasan, mert úgy vettem észre, továbbra is csak otthonához közel, a téren toporog.- Aránylag kevés - mondta összeráncolt homlokkal. - Tervem ugyanis az volt, hogy élménygyűjtéshez ürügyül használom a Voigtlánderemet.- Az egy régi fényképezőgép-márka, nem?- A szó legszorosabb értelmében. Világmárka.- És hogy gyűjti vele az élményeket? Lefotóz különféle epizódokat a téren?- Korántsem - mosolygott huncutul. - A gátlástalan filmhasználat kime­rítené költségvetésemet. Valami mást terveztem. Barátommal elhatároztuk, franciául gagyogó, idősebb turistahölgyekkel ismerkedünk össze. Mint afféle rosszcsontpistik, ahogy bennünket a Tásulatnál neveznek. Felajánljuk fotog- rafáló tudományunkat. Ha pedig hölgyekkel van az ember, akkor - ugyebár - sokféle élményt szerezhet.- Ami igaz, az igaz - bólintottam tényleg elismerően. - Szabad megérdek­lődnöm: már számos ilyen kalandja akadt?- Még egy sem. Egyelőre nem találom ugyanis a Voigtlánderemet.- Csak nem veszítette el?- Dehogy. Egyik éjjel alaposan utánagondoltam a dolognak. Kiszámítot­tam: minden bizonnyal barátomnál hagytam; a László Kórházban. Attól tar­tok, hazahozatala előtt alaposan fertőtlenítenem kell. Következő napjainkat mi a várostól távol, a Kotori-öbölben töltöttük. Csak csütörtökön találkoztunk dr. Igalyval, a szokott helyen. Nadrágja és zakója az eredetihez képest megrövidült, sőt megzöldült. De nem akartam firtatni a dolgot.- Már csütörtök van. És tizenhetedike - jegyezte meg észrevehető öröm­mel. - Nem mondom, hogy honvágyam lett, de képtelen vagyok megszokni új környezetemet. Természetesen lehet, hogy ők nem hibásak benne. Csak öreg­szem.- Milyen a rétes? - érdeklődtem, hogy eltereljem figyelmét a koráról. Ko­molyan bólintott.- Kiváló. Megjegyzem: az egész város csodálatos. Nemde? A nővel tört orosz nyelven már egész jól megértetem magam. Bátran kijelenthetem, néki már oroszul sem adnának el - tréfálkozott öreg barátunk a cukrásznőre céloz­va. - Nem szabad feltétlenül rosszra gondolniuk. Csupán arra, hogy a rétes 200

Next

/
Oldalképek
Tartalom