Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 2. szám - Kiss István: A sport erkölcsfilozófiája

magát, sőt a kollektív rituáléban való részvétel nyomán biztonságérzete és vállalkozókedve is megnó'tt. Utánanyomozott a jelenség okának és arra a megállapításra jutott, hogy ugyanaz a személyiségfejló'dési folyamat zajlott le az újoncoknál, mint az ősi társadalmakban a homo sapiens megjelenését követően, amikor az egyén biztonságérzetét és a közösségi magatartás kialakítását alapvetően meghatározta az időben egyszerre végzett, zenével vagy dallal kísért cselekvések sorozata. Ilyen volt a vadász társadalmak vadászatot megelőző tánca, amelynek során a mozdulatok és együttműködés begyakorlása céljából lejátszották a zsákmány becserkészését, üldözését és elejtését. Később a földművelő népek munkadal kíséretében naphosszat tudták végezni a szántás, a vetés és az aratás nehéz és unalmas részműveleteit, amelyeket egyedül és dal vagy zene nélkül csak nagyon rövid ideig tudtak volna csinálni. A mozgás és izomerő kifejtés ritmikus koordinálása nélkül az új kőkorszak civilizációi sem tudták volna a ziggurátokat, megalitikus kőstruktúrákat és a piramisokat felépíteni.

A stadionok több tízezres létszámú nézőközönsége, amely megunta, hogy az arénában a küzdőtéri kevesek játékát, versenyét passzívan figyelje, túllépett a taps, mint tetszésnyilvánítás és a kifütyülés, azaz a nemtetszés „diszkrét” kifejezésén. Ma az agresszió számos megnyilvánulása mindennapos jelenség a sporteseményeken - a hangos ordibálástól, átokszórástól, az indulatos düh esztelen tombolásáig -, amikor is a nézők törnek-zúznak, egymást agyontapossák. E magatartást összefoglalóan és találóan, de pontatlanul Jiuli- ganizmus”-nak nevezik. Kialakulásában a ritmikus mozgás és szavalókórus, sokszor dob-, vagy kürtszó hangja játssza a főszerepet és tönkreteszi a sport nemes szellemét.

A szurkolók számára éppen az az érdekes pillanat, amikor kiderül, hogy a győztest kell-e ünnepelni, vagy a vesztesre halált kérni: „Recipe ferrum!”. A nézők viselkedését nem szabályok, hanem szabadon feltörő érzelmeik irányítják. Nehéz szavakkal leírni azt a hatást, amit a ritmikus, egymással összehangolt mozgást kísérő kórus, éneklés, kiáltás érzelmileg kelt a rítusban résztvevőkben. Van benne valami kellemes, az egyén éntudatának kitágulását kísérő felemelő érzés. Nagyobbnak, erősebbnek, hatalmasabbnak érzi magát és erős vágyat, hogy e felfokozott erőt megmutassa. E jelenséget és élményt a történelem előtti időkből örököltük, amikor gyűjtögető-vadász őseink veszélyes vad elejtése előtt vagy törzsi összecsapást megelőzően táncszerű, egymással összehangolt mozgásukat dallal-énekkel-kiabálással kísérték és eljátszották a várható eseményt, a sikeres vadászatot illetve saját győzelmüket. A csoportosan végzett, énekléssel kísért ritmikus mozgás, a lépéstartás érzelemkeltő és közösségformáló hatását hadseregek kiképzésében évezredek óta felhasználták és felhasználják ma is. Sőt Japánban a munkahelyen együtt végzett reggeli vagy napközbeni tornának is a közösségi érzés fokozása a célja.

A nézőkkel akkor kezdődik a baj, amikor ők is részesei akarnak lenni a küzdőtéren folyó konfrontációnak. Nem egyéni kiállással, hanem tömegbe verődve és ott arctalanul elvegyülve felelősségérzetüket levetkőzik. Lehet, hogy e magatartás kezdeményezője csak néhány haragos néző. Képesek azonban igazi tömegpszichózist szítani, és sokakat magukkal ragadni. Ilyen viselkedési modell alapján működik a Fradi JB-közép” néven elhíresült szurkológárdája is. A kemény mag által irányított csoport tagjai sokszor nem is vár137