Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 2. szám - Gángoly Attila: Az utca két vége
s mást. Eszembe jutott, hogy kerek tíz esztendővel azelőtt hetekig nyomtam az ágyat - előbb a kórház nyikorgó vasszörnyetegén, majd otthon, az anyai kezektől fölpúpozott dunna alatt. Akkortájt ilyesféléket vetettem papírra: ,A mi városkánkban minden parányi. A házacskákban emberkék élnek. Szobácskáikban szekrényke, asztalka, ládikó stb.” Egy másik irkáim gyűrött lapján pedig a következő talányos bejegyzésre bukkanhatott (volna) a kutató: ,A kisiskolában kisdiákok ülnek. Az akadémiácskán tudósocskák... Mindenek fölött a Jóistenke lakik.” Most már bevallhatom, hogy hosszú éveken keresztül pápaszemes elmeorvosok és lengő szakállú nyelvészek vitatták az esetemet. Még furcsa, kiejt- hetetlen nevű folyóirataikban is cikkeztek rólam. Példának okáért egy száz oldalra rúgó értekezés, mely a legnevesebb szaktekintély tollából származott, úgy festett le, mint olyan lényt, akinek holmi titokzatos (testi vagy lelki) megrázkódtatás következtében összezsugorodott a világszemlélete. Az arányok... Nos, szerencse vagy sem, azóta rég kigyógyultam e betegségből - melyre az orvosi irodalomban semmitmondó latin nevet aggattak, hogy szélsebesen elfeledjék mióta rezes orrú nagybátyám, a fokosával ágálva, másodszor is főbe kólintott. Enteriőr íme a szoba, amelyre vágyom: A bal kéz felé eső fal mentén gyönyörű faragott könyv húzódik, rajta díszkötésben sorjáznak a polcok. Kristálycsengettyűs mennyezet lóg a csillárról. A szőnyeget és a medvebőrt roppant, damaszkuszi mintás padló fedi. Csipkeablak takarja a hatalmas függönytáblákat. Biedermeier hangulatot árasztó porcelánasztalkák sorakoznak a csecsebecsék márványlapján. A tükrön óriási velencei fal függ. A legjobb belvárosi szalonban varratott szekrények csüngnek a súlyos, barnára pácolt kabátokban és öltönyökben. A berendezés utolsó darabja egy míves fahasáb, melyben barátságos fényt hintve parázslanak a kandallók. Nos... ez az álmom. Egyszer talán megfestem. 127
