Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 11-12. szám - Györffy Miklós: Kopaszodó Sámsonok

Műterem-részlet Veress Pál önarcképével

Az ezredvégi ember ebből persze semmit sem ért. Számára csak az létezik, ami rőttel és másodpercekkel mérhető. A bálványokat pedig, melyek ezer- szeműek- és arcúak, ennélfogva sokféle szellemmel átitatottak, ásatag játékszernek, netán hajdani esztétikai tartalmak hordozójának gondolhatja...

Veress Pál festészetének védjegyévé lett a bálvány. Ezt a tényt a festő maga is - némi iróniával - említi és elfogadja. Kritikusai és méltatói (Weöres Sándortól Tüskés Tiborig, Lossonczy Tamástól Bálint Endréig és Tornai Józsefig) a maguk módján közelítettek a művészetéhez, de alig született olyan róla írott vers, esz- szé vagy tanulmány, melynek mára címében is ne szerepelt volna a bálvány szó. Kevés kortárs festőnk van, aki aggályosabban, finnyásabban és - horribile dictu - nehézkesebben találta volna meg a maga világát. Amiben az a legkülönösebb, hogy már ifjúkorában, akkori érdeklődésében a későbbi bálvány-motívumok jelen voltak. Sokszor azt a legnehezebb megtalálnunk, ami kezdetektől a miénk. Veress Pál mindig a maga útját járta és ez az út a XX. század közepén vezetett át. Igaz, ő cseppet sem művészalkat, a szó romantikus értelmében. Inkább kereső, kísérletező, a középkori mesterember-művészek lelki rokona. És - bal- szerencsés, amennyiben mestere a főiskolán az alkatától idegen, bár általa nagyra becsült Szőnyi István volt.