Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 11-12. szám - Németh G. Béla: Márai stilimitációs szatírája: az Erősítő

a megbocsátót játszó magas értelmiségit, s a nagyúrit, a csiszolt eszűt és elegáns beszédút mutatja.

A spanyol vendég mielőtt elhagyná Rómát, búcsúlátogatást kér és kap az immár bíboros Bellarminonál. Ha az Rómába jötte idején ridegen fogadta, most csupa szívélyesség, rokonszenv, beszélgetőkedv. Persze, azért felülről, de a valódi beszélgető társat is érzékeltetve.

Itt is elhangzik a kérdés: tanult-e, mit tanult, csakhogy most emberismeretre vonatkozik inkább, mint az inkvizíciós ügyekre. Szóba jön Buonarotti itt is, mégpedig úgy, ahogy a vendég Padre Alessandronál gondolta: a halállal szembenéző, nyomorult öregember képében.

Váratlanul aztán arról kezd beszélni nem minden melegség nélkül a bíboros, hogy évek óta ismerte ő Brúnót, sokat beszélgetett vele, s vitatkozott arról, ha igaza van, vagy volna is, nincs még itt az idő, nyilvánosságra lépni vele.

Aztán egyre ingadozik a kardinális szava. Szinte mentegetődzik, vagy magyarázza, találgatja, mért nem hallgatott Bruno a szóra. Leginkább azt látszott érvnek elfogadni, ami kurtán így hangzott: „De ennek az embernek nem volt gyermeke ... Nem volt családja”. Tézisei egy részének visszavonására ugyan rávette. De a pápa nem bontotta föl a róla neki küldött levelet; bontatlanul átadta az inkvizíciósoknak.

Aztán tovább morfondíroz pro és kontra: „Szeretet helyett irgalmat ajánlott. És alázat helyett tárgyilagosságot” ... Majd mintegy töprengve, elmélázva így folytatja: ,Meglep, hogy hiányzik. Ritka ellenfél, akivel érdemes vitatkozni... Egyszer azt mondotta, az Istennek szüksége van az Ördögre. Ezt borzalmas volt, még hallani is.” S most megint elméláz, mintegy magában töprengve: „De most már nem mond többé semmit. És ez sem jó.”

7. Aztán, mint aki már nincs is ott, csengetett és ennyit mondott a belépő szolgálattevőnek: „Az atya elmehet. Adjatok útravalót neki.” (134-137. 1.)

Szép erszényben szép summa ezüstérmét kapott. Elindult, aztán hirtelen megállt a Tevere partján és az erszényt a vízbe vetette. A máglyatéren betért a zsidó szatócs boltjába, s ott levetette a papi öltözéket és vándorlegényire cserélte. S a szatócsra hallgatva nem a kikötő, hanem Firenze felé indult. Ott először „scribaként” szerelmes leveleket írt szép nők kérésére, s kemény adós- fólszólításokat férfiak számára. Aztán elindult Genfbe. Am megtudta, hogy bizony ott is volt égetés, csakhogy ott a pápistákat pörkölték. De ez talán már nincs, véli, reméli.

Amikor ott körülnézett s otthonos lett, a vallásukkal nem tudott megbarátkozni, s így viselkedésükkel is nehezen. Nincs templomaikban más csak meszelt falak. Se színes ablakok, se szobrok, se képek. A firenzei Buonarotti szobor megrendítette: tudta, hogy meg kell halni. Ezeknek meg csak eszük van, semmi képzeletük. Az életüket nem a lélek széprevágyása, hanem a haszonratörekvése kormányozza. Csak eszükkel akarnak hinni, a szívük sohsem melegszik föl. Rideg világ ez; magának kell valami meleg gyönyörködést teremteni szíve s lelke számára.

De azért nem megy vissza sem Avilába, sem Rómába. Annyira már - mindenesetre - hasonult, hogy levelét-könyvét azzal fejezi be: barátja hajtsa be saját maga számára a kölcsönöket, amiket ő adott, s vegye vissza a kölcsönadott holmit is mind.

1048