Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 11-12. szám - Nagy Gábor: Szöveghagyomány és költői hagyaték

áthidalhatatlan távolságot is érzékeltetik: nem összekötnek, hanem vesztegelnek (a vonatok a Prelfídben), elszakítják egymástól az embereket (a Vörös Nyíl a Schumann-átiratban), legfeljebb a vágyálmokban kötnek össze (a szán A szigetekre szánon c. versben), s a pokolba visznek, mint az Alászállás a moszkvai metróba nagyszabású allegorikus látomásában. A metró sínpárja, a „pokolbéli Möbius-szalag” nem vezet sehová: „fortélyos belső' végtelenbe zárva / Nem futhat máshová csak önmagába”. A magába záródó labirintus a bürokrácia társadalmának kafkai szörnyűségét szimbolizálja. A labirintus motívuma a Második Füzet záróversében is visszatér: az allegorikus tér, az Előadás után c. versben visszatérő színház bizonyul útvesztőnek A Nagyszínházban c. versben. Itt a színpad - a művészet - térvesztésének lehetünk tanúi: az igazi dráma a nézők között zajlik. Avers haláltánc-látomással zárul:

És bent a függöny mint kötés min átütött a vér homálylik bíborán Elfedve még az új tragédiát Mely végkifejlete felé rohan A nagy finálét melyben színrelép S magába mint verembe hull a nép

Az első két füzet forgószínpadszerű jelenetezéséhez képest a Harmadik füzet versei többségükben személyesebbek. Csupa drámai monológot hallhatunk, amelyben egy fiktív, többnyire közelebbről meg nem határozott hallgatósághoz szól Sztyepan Pehotnij, a csavargó. Tovább gazdagodik azonban az „orosz (szovjet) körkép” is mind referenciális, mind transztextuális síkon, azaz mind a közvetlen tárgyi-társadalmi valóság, mind a szövegközi kapcsolatok tekintetében. Leningrad már mint Szentpétervár jelenik meg. Ez fölveti azt a kérdést is, mennyi idő telt el az előző versek ideje óta, pontosabban, hogy a rendszerváltás után vagyunk-e - amikor Leningrad már visszakapta a régi nevét. Az Oroszország asszonyaihoz c. vers már elárulta a lírai én pozícióját: „Vakon bolyongunk hetven éve”. Az egész ciklus „narrációja” retrospektív tehát, mint ezt a Szentpéterváron újra meg is erősíti: „Szentpéterváron újra hát megértem / Mondtam magamban hogy Lenin ledől / Szél fútta el és visszahozta Péter / Lázálmait a Finn-öböl felől”. Pehotnij tehát a kollektív emlékezet megtestesítője, afféle XX. század végi krónikás, aki végigélte az egész századot, akinek a tudatán szinte ,útzuhan” az orosz történelem. Baka-Pehot- nij nagyon jól tudja, hogy ,p történelem nem más, mint a történelemből kiszorított egyedi sorsok együttese. Pehotnij nem alakítója (...) a történelemnek, hanem elszenvedője, mégis, az ő tudatában, (...) az ő megfogalmazásában játszódik le a történelem, amelynek figurái: az őáltala rendezett maszkabál szereplői.”7 A beszélő alakján átszűrt történelmi emlékezet óhatatlanul a töredékes, a szelektív (noha egészen gazdag „szókincstár” volna összeállítható a jellemzően orosz „atmoszférájú” kifejezésekből, mint vodka, Hej bunkócska, bolsevik, Bocskarjova-osztag, cár, szán, Vörös Nyíl, Pravda, GUM, Mauzóleum, borscs, scsí, urka, Matrjoska, Auróra, Balti pályaudvar, láger stb. - s a személyneveket itt számba se vettem). Az Első Füzethez képest - amely amolyan prelűdje az egész ciklusnak - a második és harmadik rész versei az orosz történelem tablójához erősebb színekkel járulnak hozzá. Fontos ész1035