Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 11-12. szám - Nagy Gábor: Szöveghagyomány és költői hagyaték
menny önnön ellentétébe fordult: .fortyog, fő a történelem”, „klozettszagú az égbolt”. A. Második Füzet a már ismert létállapot további árnyalásának jegyében olvasható. Igazi körképet nyújt a század első felének orosz viszonyairól, az orosz sztyeppéktól a hideg, zsúfolt előadótermen át a leningrádi estéig, a háborgó tengertől a moszkvai gyorson át a metróig. Ez persze csak a felszín: ezek a terek metaforikussá lényegülnek át. A téli út fokozatosan változik át a rothadó Oroszország emblematikus képévé: varjak tépik a vetések „oldalgombos ingét”, s „alóla kitetszik Oroszhon / Már hullafoltos mellkasa, / Kurgán emelkedik - a bomlás / Gázaitól felfúvódott hasa.” Az „alóla” határozószó felszíni és rejtett, külső és belső világ különbségéről, szétválasztottságáról árulkodik. A vers lírai énje - a téli úton botladozó gyalogos (Pehotnij) -, „a fagyhalál falkáinak” fenyegetettje is átalakul a vers záró strófájában: „Téli út. Nagyokat cuppant a hó, / Amerre Isten elhalad. / Elfehéredett száj a vidék — csókját / A csizmatalphoz tapasztja a fagy.” A fagy hangsúlyos — versvégi — ismétlése megerősíti az értelmezést, miszerint a vers közepén énként megnyilvánuló alany Istennel olvad egybe. így lendül át a vers az orosz tájhoz köthető konkrétumból az általánosba, válik Oroszhon rothadása egyetemes, „világ-érvényűvé”. A Hideg teremben hölgyek és urak kíméletlen szatírája a „bolsevik művé- szettisztelő”-nek; a héj alatt is a rothadás jelei rejtőznek: ,A vérszag úgy üt át a parfümön / Ahogy kötéseken a vér maga / De még belül vagyunk a bűvkörön / Még szól a drága bécsi zongora”. A zongora, amely a poénra kihegyezett zárlatban koporsóvá lényegül át, szemléletes példájaként a bolsevik gyakorlatnak, amikor is a művészet is csak ürügy volt az erőszakra, a fenyegetettség légkörének kiterjesztésére. Nem véletlen, hogy a zongorista is sátáni attribútumot vesz fel az utolsó strófában, amelyre a végérvényesség fenyegetésével csapódik le a poén: ,A zongorista frakkja fekete / Remegve várjuk mindjárt végetér / Prelűd s a kor s az élet, ha le- / Csapódik ránk a lakkozott fedél.” Nagyobb rálátással, hetven évnyi tapasztalattal, a konkrét időtől elszakadva szól a beszélő Oroszország asszonyaihoz. A múlt nőies nője, a Goethe- idézetben „az örök asszonyiság”-gal jellemzett nő utáni nosztalgia s a durva, férfiasán közönséges bolsevik nő iránti ellenszenv kettősségét tematizálja a vers. Néhány rendkívül pontos jelzővel és két tömör mitológiai utalással mutatja be a mai nőt: ,.Lapátos, köpködős, pufajkás / Menyecskéink volnának Éva / Leányai? A hattyú markáns / Szerszámát értük fogadta be Léda?” Oly súlyos az ellentét a goethei eszmény és mai képviselői között, hogy a beszélő a zárlatban - megint ironikusan persze — az eszményiből, némi megalkuvással, engedni is hajlandó: „Nem, addig nem lesz boldog újra / Oroszhon, míg trónjára nem / Nőt ültet (lenne bár oly kurva, / Mint Katalalin volt) a Történelem.” A Második füzet körképe a Leningrádi este lakonikus városi „tájképével” folytatódik. A vers a Döbling költőjének szigorú menetű, visszafogott szenvedélyű, egyetlen alapmetaforából kibontott tájverseire emlékeztet. A vadászat toposza is a korai versek időszakából - a Tűzbe vetett evangélium - Körvadászat s a Döbling - A Nagy Vadász című verséből - ismerős. Am már az ironikussá teszi az autotextuális vadászat-toposzt, hogy a város kellékei válnak a terévé. Olyan tér ez, ahol a vadászat - abszurditás. Épp olyan ab1033