Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 11-12. szám - Tóth Péter: A "Magyar Sapho"
TOTH PETER A „Magyar Sapho” DUKAI TAKÁCS JUDIT (1795-1836) ÉS ÍRÓBARÁT AK Alig akad olyan magyar költő, akinek annyi neve, állandó és alkalmi jelzője, minősítése lenne, mint Dukai Takács Juditnak. Ha kortársainak, barátainak leveleit vagy a múlt század elejének irodalmi folyóiratait olvassuk, meglep bennünket ez a bőség: „Kemenes allyai Caména” (egy ismeretlen hódoló, az ún. dijonyi poéta Franciaországból); „Magyar Sapho; Dukai szép Enekesné” (Horváth József Elek); Dudi (Berzsenyi); ,Malvina; halhatatlanná leendő leánya az Éneknek” (Döbrentei Gábor); „kellemetes érzésű Dukai szűz” (Kresz- nerics Ferenc); „szép jelenés a Magyar egen” (Kazinczy); „Phoebus felkenett Papnéja; Hunn Bardusné” (Szeder Fábián). A sort hosszan folytathatnánk Katona József, Gödör Lajos és N[emes]. A[páthi], Kiss Sámuel dicsérő szavaival. A literátorok ez idő tájt nagy kedvvel, jellegzetes túlzással és nem mindig eredeti módon osztogattak egymásnak címeket, babérokat. Pázmány Pétert és Faludi Ferencet már korábban is magyar Tzitzeróként (illetve Ciceróként) emlegették. Édes Gergely Molnár Borbálát a tizedik múzsának és a világ nyolcadik csodájanak tartotta. Berzsenyit a kortársak magyar Horácnak, Pálóczi Horváth Adámot pedig magyar Orpheusnak nevezték. Dukai Takács Judit olyan korban kezdett verselni, amikor a megújuló li- teratúrának már több képviselője támogatta, sürgette a nők irodalmi szerep- vállalását. Közszereplésük azonban számos szemléleti és egyéb akadályba ütközött. Gyöngyösi János például így írt erről Kazinczynak 1816 decemberében: „bizony vékony takaró a’ magyar Hazában a’ Verses ditsőség. Megfázik az alatt, sőt mezitelen-is marad az minden napi élet módja és ház-tartás. (...) De azomban Takáts Juditnak, Molnár Borbaranak, Ujfalvi Kristinának munkásságait magasztalom.”1 Szép János, a szombathelyi gimnázium egykori tanára még 1821-ben is szükségesnek tartotta annak kifejtését, hogy „testi, és lelki, vagy elmebeli tehetségökre nézve nem alább valók az Aszszonyok a’ férj- fiáknál.”2 Ugyanitt,Molnár Borbalya” és „Kajdotsi Kajdotsy Teherésia” példájára hivatkozva azt állította, hogy az asszonyok „bátran elindulhatnak a’ Parnasszus’ hegyére, a’ szűz Múzsának oltárjaikhoz áldozatokat vihetnek.”3 Négy esztendővel később az érintettek nevében Takáts Éva szólalt meg: „Az igaz édes barátnőm - írta -, hogy az irók sorába egy kis vakmerőség nélkül alig lehet ki állani még most egy Asszonynak; mert az egész hazában tsak egy ollyan leány oskolával sem ditsekedhetünk, a’ hol leányaink egy betsületes levél Írást, vagy egy házi számadó könyv vitelét, vagy a’ háznál szükséges számvetést megtanulhassák.”4 Az említett kérdések Dukai Takács Judit 1016
