Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 11-12. szám - Bujdosó Alpár: A posztmodern gondolat jelentkezése a Magyar Műhely elméleti munkájában
dolatait szabadon, többnyire idézetek nélkül foglaltuk össze, és felhívjuk az olvasó figyelmét az itt vázolt gondolatok kötetbéli bővebb kifejtésére.) JEGYZETEK 1 Hegyi Lóránd, Új művésznemzedék, MM 58. szám, 1979. június, 36. 2 Hegyi Lóránd az „új művésznemzedékhez” sorolja akkor Albert Zsuzsát, Barabás Mártont, Borbás Klárát, El Kazovszkijt, Heritész Gábort, H. Tóth Tamást, Károlyi Zsigmondot, Kelemen Károlyt, Szabados Margitot, Tar Zsuzsát, Tóth Pétert és Záborszky Gábort. Igaz, az említett kiállításon ezek közül csupán öt művész: Albert Zsuzsa, Borbás Klára, El Kazovszkij, Szabados Margit és Tar Zsuzsa szerepelt. Az eló'zó' generációt Attalai, Bak, Fajó, Hencze, Jovánovits, Keserű, Mengyán, Molnár, Nádler, Pauer, Deim, Haraszty, Csiky, Maurer, Gáyor és a Pécsi Műhely képviseli. A sajátos individuális mitológiát Hegyi elsősorban El Kazovszkij művészetében véli felfedezni, a struktúra helyett megvalósuló halmazszerűséget elsősorban Borbás Kláránál, a véletlenszerűséget pedig Tar Zsuzsánál találja meg. 3 A „posztmodern” kategória elég elmosódott, határozatlan. A fogalom eredete a 30-as/40-es évekre nyúlik vissza, de igazán a 60-as évek végén kerül elő a süllyesztőből, és ettől fogva napjainkig fontos, de sokszor meghatározatlan, körtiljáratlan kategóriát jelöl. Egyik legfontosabb jellemzője az ’új’ szinte kötelező keresésének elutasítása, és ebből kifolyóan, ennek következményeként fokozott érzékenység a múlt és a tradíció iránt. (1959-ben körülbelül így határozták meg a posztmodern fogalmát.) Jencks 1975-ben arra hívja fel a figyelmet, hogy a korabeli építészet játékos formákkal, stiláris mixtúrákkal, a helyi vagy regionális tradíciók fel- használásával, és nem utolsó sorban tudatos történelmi visszanyúlásokkal, „idézetekkel” kísérli meg a racionalizmus és a funkcionalizmus kényszerzubbonyát levetkőzni. Bonito a képzőművészetre a transzavantgárd fogalmat alkalmazza, melynek lényegi jellegzetessége a radikális individualizmus, a történelmi stílusok (meg)idézése, és magánmitológiák dominanciája. Ide tartoznak olyan irányzatok, mint az „új vadak” (Neue Wilde), az Arte Cifra vagy a New-Image Painting. Az irodalom az alkotás processzualitását és játékosságát hangsúlyozza, és eltünteti a fikció és a valóság közti határt. Éppen ezért uralkodnak olyan műfajok, mint a groteszk, a szatíra, a paródia, a sci-fl, a detektívregény és a comics. Talán nyugodt lelkiismerettel tehetjük (legalábbis az európai posztmodern) elejére John Fowles: A francia hadnagy szeretője című regényét, mely 1969-ben jelent meg. Itt Thomas Hardy szövegének „újraírásáról” van szó, mint csaknem egy évtizeddel később Hajnóczy Péter: A fütő című novellája Heinrich von Kleist: Michael Kolhaas korábbi szövegére épül. Napjaink filozófiájának is alapvető tendenciája a pluralitás elfogadása és beépítése a rendszerbe, és az az alapállás, mely elutasítja azokat a zárt rendszereket, melyek azzal az igénnyel lépnek fel, hogy általánosan és mindenre átfogóan érvényesek. (Wittgenstein, Derrida, Lyotard, a dekonstrukciós filozófiák általában.) 4 1989-ben, a szombathelyi Magyar Műhely-találkozón Zsilka Tibor igyekszik ezt a kérdést tisztázni. Következőket olvashatjuk tanulmányában (Zsilka Tibor, A posztmodernizmus és a vizuális (irodalmi) szöveg, MM 75. szám, 1990. március): ,A modernizmus és az avantgárd korában a szövegképződmények egységes egészet alkottak, a rész az egész szolgálatában állott, s minden elem a komplex kép összhatását volt hivatott elősegíteni, tehát a mű a szó szoros értelmében struktúrát alkotott. Most a helyzet kissé fordított: az egész, az egységes szövegjelentés részekre bomlik, fragmentumokra töredezik szét, azaz destrukturálódik, vagy - divatosabb szóval élve - dekonstruálódik.” „(...) a jelenkori (posztmodern) alkotásmód feltételezi az előszövegek, szövegtípusok, műfajsémák birtokbavételét is, hiszen a posztmodern alkotás hagyományos struktúra-képleteket, stílussajátosságokat vagy éppen műfajokat állít pellengérre, parodizál, szaggat szét fragmentumokra, részelemekre. S ha mindeddig általában a valóság felől értelmeztük a szöveget, akkor manapság inkább egy előbb született, azaz előszöveg(ek) kapcsán kereshetők az érintkezési pontok a valósággal.” „(...) már meglevő szövegek alapján fedi fel a valóság egy-egy tünetét, jelenségét, de mindig is a szavak, szókapcsolatok, mondatok vagy mondatfoszlányok, illetve szövegtípusok jelentés- rendszerét vonja valamiképpen kétségbe (...)” Erre viszont Közép-Kelet-Európában alighanem 1013
