Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 10. szám - Lakatos István: "Csokoládékatonák, karácsonyfadíszek"
sebesülése után betegszabadságát töltötte egy kolozsvári rokoncsaládnál. Amikor annak idején a Kárpátokon átvonultak, nagyrészt behívott, civil teherautókkal, a hágók legmagasabb pontján a forgalomirányítók minden gépkocsihoz odamentek és kötelezték a gépkocsivezetőt, hogy a kettes sebességbe kapcsolva haladjon tovább, amíg a szerpentinen le nem ér a völgybe. A fékek rossz állapota miatt csak a motorfék akadályozhatja meg a balesetet. Nem egy fegyelmezetlen gépkocsivezető, vagy önkényeskedő kocsiparancsnok már a felvonulásnak ebben a szakaszában sok teherautó és gépkocsizó katona elvesztését okozta. A sokféle civil gépkocsialkatrész pótlásában a németek sem tudtak segíteni - mesélte a főhadnagy és a kerékpáros alakulatok a gumihiány miatt használhatatlanná vált kerékpárjainkon csak a szerelvényüket tudták maguk mellett tolni. Amint múltak a hetek, a lovasság is egyre inkább jutott a többiek sorsára, és gyaloglásra kényszerült. A lóállományt nemcsak a harci cselekmények, de a nagy igénybevétel is pusztította. A helyzetet még csak nehezítette a partizánok tevékenysége, amely szinte az első perctől kezdve végigkísérte a harcoló alakulatokat, főként mélyen a front mögötti területeken. Ez a tevékenység főként a lemaradt, kisebb alakulatokat érintette. Ez a főhadnagy mondta el Csanády százados (gyermekkorom Pali-bácsija) tragédiáját. Mint egy partizán-vadász egység parancsnoka, már az első feladat végrehajtásánál elesett: alakulata élén lovon (?) haladva a partizánok első célpontja lett. A lovasság a második világháborúban már korszerűtlen fegyvernemnek bizonyult. Nemcsak a német harckocsik ellen bevetett lengyel lovasság -, de a partizán-veszélyes területen is minden lovas. Amikor katonáskodásunk utolsó hónapjába léptünk, a századunkat Bon- chidára helyezték ki két hétre. Zuhogó esőben, teljes menetfelszereléssel indultunk el —, és Bohéza zászlóalj-parancsnok dorgálást kapott az ezredparancsnoktól, hogy ilyen időben indította el a századot, amikor több kár keletkezik anyagban és emberben, mint amennyi haszonnal jár a gyakorlat. Mi pedig teljesen átázva és a hűvösre fordult időben dideregve érkeztünk meg Bonchidára, amely mintegy 20-30 kilométerre volt észak-keletre a Szamos partján Kolozsvár-Dés között félúton. Bennünket karpaszományosokat most egyenként osztottak szét a rajokhoz, és külön-külön helyezkedtünk el a falu házainál a csűrökben és szénapadlásokon. Kizárólag egészségügyi feladatokat láttunk el, menetelés közben cipeltük a hordágyakat. Az én rajom különlegesen mostoha körülmények közé került: a szinte állandóan zuhogó esőben a csűr közepén patakokban folyt át a víz. Ruházatunk csak a test melegétől száradt. Élelmezésünk az első napokban nem volt valami jó, út közben sok anyag ment tönkre, így esténként tojást vettünk, és kukoricaliszttel dúsított rántottét ettünk még vacsora után. A vendéglőben vermutot ittunk, azzal igyekeztünk felmelegíteni magunkat. Bonchida nagy falu volt, benn szép, barokk Bánffy kastély. Az egykori tiszta magyar falu elrománosodott: a kövezetlen utcán előttünk elhaladó szekerek oldalán a táblákon Babos, Kovács, Szekeres stb. neveket olvastunk, de a szekér gazdája csak románul tudott. Ennek ellenére barátsággal fogadtak 931
