Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 10. szám - G. Komoróczy Emőke: "Rajongtam a járatlan utakért, érettük volt, hogy a járt utat következetesen elhagytam"

rilláról (Fakupofa); Az őrző könyvé ben pedig megörökíti a szellemi ember ma­gaslati világát, értékőrző bátorságát egy olyan korban, amelyre visszahatni képtelen, hiszen a társadalmi folyamatokat az egymást mészárló érdekek határozzák meg. Remek szatírát ír a „dumidugdista” ideológia rémuralmáról (. Eumolposz), a „világátalakítás” illúziójáról (Pantarbesz), az „építőseregek” csúfos majdani kudarcáról (Bábel tornya). Egyik-másik könyvét azért 20^40 példányos „szamizdatban” baráti körben terjesztik, kézről kézre adják. S bár a „hivatalos” irodalom tudomást sem vesz róla, közeli ismerősei sejtik: nem akármilyen tehetségről van itt szó! Jóllehet az UNRRA-t 1947. januárban kitiltják az országból, s így állása megszűnik, megélhetési gondjai még e sanyarú esztendőkben sincsenek. Korábbi forrásai mellett egyre többet fordít oroszból - propaganda-anyagot, „szocreál” regényeket, hiszen ezeket fizetik legjobban, s mint „gyanús elem”, máshoz nem is juthatna. A jól képzett humán értelmiség „közös sorsa” ez akkoriban. A Rákosi-korszak labirintusából a magánélet mentsvárába próbál menekülni: megnősül, Kelemen Mária gyógyszerésznőt veszi feleségül (akit „a szép Hatámé”-ként emlegetnek szerte az ismerősi körökben). De valódi meg­oldást ez se hoz: egyre fullasztóbbnak érzi helyzetét. 1948/49-ben már ugyan­azzal a fojtott lázadással szemléli a terjeszkedő bolsevizmus szellemellenes diktatúráját, mint a 40-es évek elején a hitleri nácizmus fenyegetését. Akkori tapasztalataiból okulván a nyílt konfrontációtól tartózkodik, így a menekvés egyedül lehetséges módjának a határátlépést tartja. 1950. január 13-án fogják el a jugoszláv határon: nagy körültekintéssel megválasztott, jó pénzért fel­fogadott „kalauza” az AVO hivatalos lebuktatója volt. A szegedi AVO pincéjében - mint egykor a Defenzív Osztály Intellektuális részlegén - ismét végigéli az emberméltóság teljes lerombolását, a „gondolat- rendőrség” mesteri vallatómódszereit. ítélethirdetés után (két és félév börtön) rabomobilon a híres-hírhedt Csillagba viszik át, ahol negyven közbűntényessel összezárva élvezi a „börtönköztársaság” lakóinak szólásszabadsággal meg­ízesített életét. Néhány „öreg vagány” pártfogója révén a fegyház nyomdájába kerül munkára, ahol végre papírhoz-ceruzához is hozzájut, s alkalma nyílik saját versei leírására, amelyeket aztán a Beszélőn átad feleségének (aki ugyan formálisan már el is vált tőle, de azért kitartóan látogatja). 1950 decemberében átszállítják a Gyűjtőbe, amelynek első emeletén a műszaki értelmiségi rabok számára „műszaki Paradicsomot” rendeztek be, ahol „szabadon” dolgozhatnak a Magyar Népköztársaság javára (típusterveket készíttetnek velük, szótárak, lexikonok, szakfolyóiratok állnak rendelkezé­sükre, hatalmas közös rajzteremben dolgozhatnak stb.). Az egésznek csupán az az egy „szépséghibája van, hogy péntek hajnalonként az alagsorban kivég­zések folynak; ilyenkor a Kisfogházat betölti a bitó alá hurcoltak halalsikolya. 1951 derekán aztán végeszakad a ,gyöngyéletnek”: fegyveres AVÓ-különít- mény szállja meg a „Halálos Házat”; a műszakiakat pedig a Miskolc melletti Dudujkára szállítják, a Nehézgépipari Műszaki Egyetem építésére. Majd nyár végén „munkaerő-mozgatás” címén füzérláncban, gyalogosan hajtják át a fog­lyokat a sátoraljaújhelyi fegyházba (ahol a régi rabok emlékét őrző kőtábla díszeleg a bejárat fölött!), aztán csakhamar tovább Hejőcsabára, ahonnan (egy éhséglázadás okán) késő-őszi sűrű hóesésben, éhomra elindítják őket, fel a hegyekbe - szédelegve találgatják: csak nem a „Nagy Hazába”, a Gulágra? A 898

Next

/
Oldalképek
Tartalom