Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 9. szám - SZEMELVÉNYEK A MAI BOLGÁR IRODALOMBÓL - Beszédes Attila: Újvidéki napló II.
akar, úgy se fog pisztolyt rántani, mi meg már, akárhogy is van, sokkal nagyobb biztonságban vagyunk mint eddig. Nemsokára ott is voltunk az öcsémnél, akinek könnybe lábadt a szeme, amikor meglátott bennünket:- Csak hogy itt vagytok már! Annyit izgultunk! Most már minden rendben lesz! - mondta.- Na, és milyen érzés békét szívni a tüdődbe? Megszoktad? - kérdezte tőlem aztán délután, amikor már egy kicsit kibeszélgettük magunkat, amire a következőképpen válaszoltam:- Hát, tudod, a békét nem nehéz megszokni. Hiszen én is 30 évet éltem békében! Tudom én, hogy az milyen! - mondtam neki. De valójában többszörösen is hazudtam. Hiszen egyrészt az utolsó 10 évet Jugóban nem lehet tökéletes békének nevezni, másrészt az az igazság, hogy 10 nap ott tartózkodás után se tudtam tökéletesen megszokni a háborús nyomás hatásának a hiányát. Az első dolog amit nem volt könnyű megszokni, a nagy forgalom volt az utcákon, az; hogy Szegeden az autók, mintha mi sem történt volna, úgy száguldoznak az utcákon, mint régen. Egyszerűen úgy hajtottam, mintha először ülnék autóban. Aztán furcsa volt az is, hogy az emberek sietnek az utcán, hogy egyáltalán dolgoznak, hogy látok ép hidakat, érintetlen víztornyokat, amelyeket nem fenyeget a megsemmisítés, hogy van áram, víz, hogy az embereknek nem a háború az egyedüli beszélgetési témájuk, egyszóval szinte minden. De talán a legszörnyűbb felismerés, ami ezzel kapcsolatban ott ért az volt, hogy a tömbházban, ahol laktunk, „tíz nap béke” után is összerezzentem minden legapróbb zajra, neszre (ha a szomszédban lehúzták a WC-t...) És attól félek, hogy ez amíg élek nem fog elveszni belőlem! És nyilván azt az első estét se fogom sohasem elfelejteni, amikor örömmámorban úszva sétáltam (békében!!!) a szerelmemmel az utcán Szegeden, és amikor az utcán megláttunk egy egyszerű, közönséges telefonfülkét:- Nézd, dolgozik a telefonfülke! És ez hihetetlen, még telefonkönyv is van benne! Haza kéne vinni! Otthon papírhiány van, biztos jót lehetne rajta keresni! - mondtuk egymásnak nem kis iróniával, és valójában nem tudtuk, hogy most nevessünk vagy sírjunk ezen. Újvidék, 1999. 05. 12. A HÁBORÚ 50. NAPJA Békében voltunk, tiszta volt a levegő, viszont már aznap olyan problémákkal szembesültünk, amelyekre, ha nincsen háború, biztos nem kerül sor. Szinte az utolsó fityingünket elköltöttük a szegedi lakás megvásárlására, és most egyszerre abba a helyzetbe kerültünk, hogy ott ültünk az üres lakásban, még lefeküdnünk se volt hova, bár otthonról akár két tehergépkocsi bútort is hozhattunk volna. Élelmünk is csak az elkövetkező egy hétre volt biztosítva. Minden étkezés után számoltunk, hogy mi mennyibe került, és általában arra a következtetésre jutottunk, hogy ha így folytatódik, akkor ennek bizony nem lesz jó vége, mert mi maximálisan veszteségesek vagyunk, az öcsém nem tarthat el bennünket, nekünk minimális bevételünk sincsen, a költségek nagyok, azaz 839
