Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 9. szám - SZEMELVÉNYEK A MAI BOLGÁR IRODALOMBÓL - Beszédes Attila: Újvidéki napló II.
valóban egy kicsit összerezzent. De édesapám mindig túlzásba viszi a macskával való törődést:- Szegénykém! Neked se mindegy ám, ugye? Olyan stresszes leszel már a végén, hogy nyugtátokkal kell majd a végén kezelnünk! Viszont érdekes mód a Mikikének nemsokára - egy kis falat hús hatására - valahogy elmúlt a „rossz közérzete”. Újvidékt 1999. 05. 01. A HÁBORÚ 39. NAPJA Ma van/volt május 1-e. Amikor először szóba került, hogy mit fogunk e jeles” nap alkalmából csinálni, nekem eszem ágában se volt bármilyen bulit szervezni, ill. részt venni bármilyen ünnepségen. Aztán a csajom otthonról, faluról emlegetni kezdte, hogy ő megszokta a majálisokat, és rosszul érezné magát, ha nem mennénk sehova, és hogy náluk már felverték a sátrakat a Tisza mellett. Felhívtam tehát néhány újvidéki barátomat, megkérdezni, mi a tervük. De a városban mindenki csak hümmögött.- Én még holnap délelőtt dolgozom. Aztán hova mehetnénk!? A megszokott Duna-parti kirándulóhelyek tele vannak katonákkal, közelébe se engednek a Dunának. Én haza nem akarok vendéget hívni, mert hülye szerb nacionalista a szomszédom, nem szeretném, ha feljelentene. Elmehetnénk Á. barátunkhoz, de azt is kerülöm, mert az utóbbi időben, annak ellenére, hogy magyar fiú, valahogy furcsa politikai elveket hajszol. Tehát maradunk itthon... - mondta. De aztán mégis úgy döntöttünk, megindulunk a város felé, kerékpárral, majdcsak összefutunk valakivel, hiszen ilyenkor eddig május 1-én nálunk is nagy bulik, koncertek voltak. Csalódottan állapítottuk meg, hogy az utcák bizony igen üresek, nyoma sem volt már azoknak a nagy békekoncerteknek, amelyekről valamikor a háború elején olyan sokat írtam. Kimentünk a hidakhoz, most fel is másztunk az öreg híd jelfutójára”, és lenéztünk onnét. Ahol valamikor az aszfalt folytatódott, most egy félelmetes szakadék tátong. Koszorúkat, feliratokat, kis gipsz szobrokat láttunk a híd leszakadt részén, és most láttuk először az új híd maradványát is. Úgy az emlékezetemben van még a régi kép, amely tartalmazza a hidakat, hogy szinte lehetetlen megszokni az újat, a kopár szégyenletes látványt. Pont olyan, mint egy rossz álom, ahogy az egyik barátom mondta. Aztán mit tehettünk mást, továbbmentünk, és egy helyen, a pázsiton (amely azonban csodával határos módon tisztességesen le volt kaszálva) találtunk egy röpcédulát, amelyet a NATO gépekből dobtak ki. Elolvastuk a számunkra már ismerős szöveget, és ezt is elraktuk kordokumentumként a zsebbe. Ha már fiatal társaságot nem találtunk, betértünk a szüleim társaságának szerény kis majálisozására, amelyre egy családi ház udvarában került sor. Éppen kiszámítottuk. Abban az udvarban kb. 10 öregedő házaspár volt. Mindnek van legalább két gyereke, amelyek általában a mi korosztályunk, és abból a kb. húsz emberből, akikkel én valójában együtt nőttem fel, egyetlenegy ember sincsen az országban. A 80%-a Magyarországra költözött, ott általában igen magas vezető pozíciókat töltenek be, vagy sikeres magánvállalkozásaik vannak, 20% pedig Kanadában, Angliában van. 831