Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 1. szám - Kuthi Áron: Nyolcszor idő, négyszer tér: egy ember koordinátái

képzeletbeli világ, a regény mezsgyéin jár, a narráció elkezdődik. Ahogy ő felébred, mi elkezdjük a regény fantáziabirodalmának feltérképezését. Lassan felépül bennünk a hős élettere, egy személyes budapesti topográfia. A nyolcszor négyes felosztás egy fél sakktáblára is emlékeztethet bennünket, ahol minden mező egy napszak egyik helyszíne, és a logikai kapcsolatot a játékszabályok”, azaz a cselekmények és személyek által szőtt háló mentén mi is kiépíthetjük (ld. a mellékletet). A tábla vízszintes és függőleges sorainak (az idő és a tér koordinátáinak) ilyenfajta együttes szemlélése hozza célkeresztbe az adott eseményt, kiélesítve egy-egy ikont a mindennapokból. Ebben a vonatkoztatási rendszerben nem nehéz kiigazodnunk. A (Szentjánospuszta) alcímeknél már sejthetjük, hogy a hős itt megszokottan tétlenségben fog eltespedni, és hogy a (Frankel) alcím után nagy valószínűséggel alkoholtúra kezdődik a fővárosban.

A regény szókészlete és a képiség kérdése nehezen elválasztható fogalmak. Rendkívül poétikus megoldások vallanak a szerző sziporkázó fantáziájáról.

*Néhány évvel ezelőtt, egy felhős délutánon, amikor a kertfalon olyan mozdulatlanul lapultak a repkény levelei, mint a halon a pikkelyek, mocsár- mélyi zöld, smaragd alkonyaikor, mint anyám gyűrűjében a kő, amit a szentjánospusztai ház hátsó verandájára húzódva faggattam méregről és halálról, a Jóreménység fokánál elsüllyedt hajókról, az Eszaki-sark jege alatti éjszakákról, az ágy alatt lakó kohóidról, a pince piperkőc és gunyoros lakóiról, akiket Herbertnek neveztünk, mert nem jutott eszünkbe borzalmasabb, és a penészszagú félhomályt markánsabban megjelenítő démonnév - a Légyisten, akit Aramisz, a völgy utolsó házában lakó öregember szokott emlegetni (...)”

így kezdi elmélkedését az elbeszélő a III. fejezet (Appendix)ében. Ennek a résznek alaposabb vizsgálata támpontot adhat a könyv teljes szerkezetének feltárásához is. A fejezet egyetlen mondatból áll csupán, amely azonban hat teljes oldalon keresztül hömpölyög. Nem látjuk a végét, mert a gondolatfolyam labirintusszerűen el is ágazik, ám a mondat mégis egyedül tekereg a régvolt irányába. A gyermeki álmodozás idővel a huszonéves fiatalember emlékeibe vált át, majd onnan megint visszatér a lehetőségek hazájába. A gondolat és emlék ennek ellenére érezhetően különválik, még ha át is szövik egymást. Amíg az előző a fantázia birodalma, addig az utóbbi a múlté, a megtörtént dolgoké. A látomás tehát a mi lehetne?, a mi volt? és mi lehetett volna? kérdések által megnyitott gondolati zugokba kalauzol. Ez a tartomány az ember legszabadabb, legkönnyedebb képektől hemzsegő öntörvényű állama, ahol az idő és a tér fogalma is ellentmondásos. Az elbeszélő így vall ezekről a vonatkoztatási rendszerekről a hatoldalas mondatban: „(...) képtől képig vezet az út, átmenet nélküli váltásokkal, film, de mégsem az, fényképalbum, de folyamatosan pereg (...)”

Később visszatér a kiindulási ponthoz, a repkényleveles délutánhoz: J amikor a diófa alatt, a kőasztalnál ültem, és néztem a kőfalon a halpikkely- szerűen mozdulatlan repkényleveleket, kizárva az időt a kertből?..,)”

A hagyományos értelemben vett idő a végtelenül hosszú mondatból ki van iktatva, az egyetlen idő, ami létezik, az olvasó külső ideje. Az ifjú Karinthy Frigyes fenomenális gondolatára, tudniillik hogy az egész életét egy ezerkötetes regényben fogja megírni, hajaz Péterfy mondata is: „regényt fogok írni,

85