Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 9. szám - Bohár András: Terek, versek, képek
Az ide nem kell József Attila idézet már címválasztásában is jelzi azt a szerzői stratégiát, ami a tradíció megkérdójelezhetőségében ölt alakot. Fogadjuk el első pillanatban ezt a stratégiát. A térképrészietek mellett megjelenő narráció acfja a második útmutatást „vershez horgonyozva / az utca közepén” - jelzi a mindennapi és poétikai szituáció egybekapcsoltságát az első lépés. Majd a peremhelyzet, az egzisztencia határait megközelítő szövegeződés (aki vizes / mindig gyanús / a villanykörte 7 kigúvad homlokán), a hétköznapi erotika (folyik a kávé / meg a színésznő nedve // a nyugágyat kerítés nélkül kedveli), a nyelvjáték és poétikai utalás (ki néz / ki néz ki / a mosófazékból) s végül egy szürreális vízió következik az előzőhöz kapcsolódó poétikai utalás jegyében (bogár-dara / habzik a fákon / a sóval hintett / utcára / kifekszik a nap). Ebben az eljárásban is nyomon követhető az a de-strukciós alapattitűd, amit majd kiemelnek a térvers képek különböző alakzatai. Az első a megmutatás, a tiszta irodalmi-képi státusz demonstrációja, hogy majd ehhez viszonyítva láthassuk a leépítés és kiemelés variációit. A következő térképmetszet roncsolása és a szókiemelés, annak a kettős narrációnak a természetét hozhatja mozgásba, ami az irodalmi (mosófazék) és historikus fenomének (ólmot hüvelyez) jellemzője. A következő két térvers kép a mozgást, a mindennapok poétikájának alakulását érzékelteti, hogy ezt követően a nyugalmi állapot (nyugágy kerítés nélkül, magán tulajdon) és a külső, fogalmilag értelmezhetetlen beavatkozás nyomait szemlélhessük. Majd ismét egy újabb látszólag mozgás nélküli térkép-vetület, amelynek csak textusai utalnak az erotika mozgó fenoménjeire (a színésznő nedve, rossz pinapótlék). S a játék vége is ehhez kapcsolódik, amikor tükrözve megjelenik „klóval” töredéke, ami az egész térbejárást és a folyamat időbeliségét egyaránt érzékiesíti. A szerzői útmutatások prezentációját - mint láthattuk - felváltotta a literatúra egy jól meghatározható hagyományához való reflexív kötődés, kibontás (életvilágegész és szerelem), s végül következhetnek az újraolvasás- nézés, azaz a saját benyomások rögzítése. Ami jelen pillanatban a vágy fenoménjeinek felidézéséhez kötődik, s egy felnagyított világértelmezést hoz mozgásba. Aminek magától értetődő fókusza csak ritkán kap ilyen tiszta impulzusokat, mint Papp Tibor jelen munkájában. Egy komplex topokronológia kapcsán az előző folyamat másik oldalát, a tulajdonképpeni de-strukció visszáját szemlélhetjük, azaz annak az építkezésnek lehetünk tanúi, amely új egész egybeszervezésében ölt látható alakot. Itt is fontos a forma, egy magyar pszeudo-kalevala részlete bevezető mottóként, és Libérc város címerimitációja (Qui Scribit-Bis Legit), ami a térvers kép utolsó lapján is megjelenik, mintegy utalva egy másik történetre (Non Licet Omnibus Adire Libercum). Az ezt követő kinyilatkoztató narráció, jelzi a nyelvi-etimológiai hátteret (Csibére, Tőszombérc, Babkábérc stb) és a történeti folyamhoz való viszonyt (A római korban (Libercum) katonai őrség tartotta kezében a Castrumot. Ezt bizonyítják az itt talált római pénzek, feliratos cserepek, birkabél kotonok és egy lábatlan Hermész.). A tipikus szövegtoposzokkal dolgozó elővezetés már az első olvasatra kiadja magát és nyilvánvalóvá teszi a fiktív konstrukciós jelleget. Amit csak megerősít a lerombolták, újjáépítették ismétlő-dinamikája, ami egyszerre érzékelteti a lehetséges valóságkonstrukciót és annak ironikus interpretációját, hogy a narráció végén megjelenjen a köznyelvi fordulat: „Az Óváros jellegzetes képe az utolsó 775
