Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 7-8. szám - Beszédes Attila: Újvidéki napló
volna, szét voltunk szórva mindenfelé, párokra, és mindenkinek hiányzottak a többiek. A mise szép volt, de nem felhőtlen. Az atya szomorúan és óvatosan írta körül a háborúnkat: - Ezek az áldatlan körülmények, a nehéz helyzetek, az idő', amelyben élünk... Érdekes volt, hogy amikor megemlítette a bombákat, az ujjával véletlenül megpattintotta a mikrofont, amelybe beszélt, amire persze mikrofon nagyon érzékenyen reagált és a hangosítás valódi robbanásszerű hangot hallatott. Megrezzentünk, mintha valódi bomba robbant volna. De talán még emlékezetesebb volt az a jelenet, amikor a mise közepén megszólaltak a légiriadót jelzó' szirénák. Erre az Atya egy pillanatra megállt, de rövid gondolkodás után folytatta az imát. Az emberek sem mozdultak meg a helyükről, csupán egy percig a sziréna erős, kellemetlen (utálatos) hangja teljesen elnyomta az ének hangját. (De zárójelben szeretnék még valamit kérdezni. Vajon tu^játok-e egyáltalán, hogy a szirénák hogyan jelzik a háborús veszélyt? Vajon felismernétek-e a jelentését, ha nálatok szólalna meg? Mert 13 nappal ezelőtt én se ismertem volna fel, pedig valamikor jól megtanultuk az iskolában. Akkor elárulom: légiriadó - egyperces vijjogó hang; légiriadó megszűnése - egyperces nem vijjogó hang.) Újvidék, 1999. március 4-5. Húsvét 1999. 04. 06. Kijöttem ide, Temerinbe, hogy egy kicsit lenyugodjak, elszigeteljem magam a mindennapi városi „attrakcióktól”, aztán itt most azon veszem észre magam, hogy egy másik jelenség idegesít, pont az előzőnek az ellenkezője, mégpedig az, hogy itt mindenki olyan nyugodt. Ezen a naplón is azt vettem észre, hogy alig reagáltam az új híd lerombolására, pedig még néhány nappal ezelőtt azt írtam, hogy akkor lenne igazán nagy a katasztrófa, ha ezt a gyönyörű, legújabb hidat is romba döntenék. Márpedig lerombolták. Nagy kár érte az újvidékieket minden szempontból, de most az jutott eszembe, hogy ott milyen katasztrofális lesz ezután sétálni. Nemhogy nem lesz romantikus, hanem a romok állandóan emlékeztetni fognak bennünket a szégyenre, ami ért bennünket. És azok a nagy objektumok, amelyek jelenlétükkel, hangulatukkal, világításukkal eddig hozzájárultak a jó közérzethez rontani fogják azt, és nem engedik, hogy egy pillanatra is elfelejtsük azt ami történt. Mert szinte nem is lehet olyan valamirevaló pontot találni Újvidéken, ahonnét ne látszana a romok egyike. Amint arról már bizonyára értesültek, az éjjel Újvidéken lerombolták az olajfinomítót és a tévé- tornyot. Mindkét létesítmény fontos számunkra, de a romjaik nincsenek a szemünk előtt. (A belgrádi tévéállomások így se játszottak fontos szerepet az életemben, az üzemanyag nagy részét pedig így is Romániából csempészték át.) A hidak lerombolása viszont főképp a lelkemben okozott kárt. Aztán azon vettem észre magamat, hogy ezek a szörnyű háborús események átalakultak bennem csupasz hírekké. így éli át ezt a háborút a fél világ, naponta érkeznek az információk a károkról, az egyik hír megdöbbentőbb a másiknál, aztán a kevésbé megdöbbentő hír már másnap elavul, az új hír árnyékába esik, elhalványul, csak egy napot él. Pedig egy hidat, tévétornyot, 744
