Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 7-8. szám - Dr. Bács Pál: Deportálásom naplója
Egyszer jött egy hír, hogy felállítottak egy fertőtlenítőt, ruhánkat rögtön leadtuk, de nem volt tökéletes, a serieket nem ölte meg. Ekkor a németek hoztak egy tökéletesebb fertőtlenítőt. A ruhákat beadtuk, minket pedig bekentek egy szappanos anyaggal, ami rettenetesen csípett, majd 5 perc alatt langyos vízben megfürödtünk és utána hideg szobában pokrócba burkolózva száradtunk. Külön kifertőtlenítettek egy barakot, ide feküdtünk le. De közben a ruhánk 50%-át ellopták. Nem maradt egy pulloverünk sem. 20-ika táján a betegek egy külön barakba mentek, Tomi csak Apa protekciójára maradhatott velünk. 22-én az egészségesek elmentek, mi is tudtuk, rövidesen rajtunk a sor. Tomi állapota folyton rosszabodott. Naponta többször a szalmába csinált, járni, enni nem tudott. Nagyon félt, ha nekünk el kell menni, ő nem jöhet velünk és így különszakadunk. És tényleg bekövetkezett a március 24-ike. Reggel Beféhl volt, a tábort mindenkinek el kell hagynia. A járni nem tudó betegek itt maradnak. Sajnos, már tudtuk, mit jelentett az. Mit lehetett tenni, összecsomagoltunk, és sorbaálltunk. Tominak találtunk egy kis széket, ő mindig erre ült le. De mikor elindultunk és én felvettem Tomit a nyakamba, az SS százados így szólt:- Das kann man nicht machen, Hinhuter. Zurück. Herrgott nomme ... és egy káromkodás következett. Mit lehetett mást csinálni, Tomit levették a nyakamból és vitték visszafelé. Szegény, még sírni sem volt ideje, olyan gyorsan vitték vissza. És mi meg meneteltünk tovább. Szegény Apa. A sírástól alig bírt menni, én karoltam belé, csak emiatt nem esett el. Nem állhattunk meg egy pillanatra sem, állandóan hajszoltak tovább. Végre a pályaudvár mögött megálltunk. Itt legalább kisírhattuk magunkat. Sajnos, tudtuk, mi fog következni Tomival, és ez be is következett. Dehátha mi legalább haza akarunk kerülni, nekünk erősnek kell lennünk. Itt ültünk a pályaudvar mögött. Végre jött egy szerelvény, mind olasz pull- mann kocsi. Beszálltunk és elhelyezkedünk egy ablak mellett. Már csak ketten. Itt írta rá Apa szegény Tomi fényképének hátlapjára: „Bács Tamás, meghalt 1945. március 24-én”. A vonat elindult, talán 40-50 km-t tettünk meg máris leszállítottak. Itt sorba álltunk, majd nekiindultunk az országúinak. Hegynek fel, völgynek le, se vége- se hossza nem volt az útnak. Már 10 óra volt este, még mindig mentünk. Ha megkérdeztünk egy SS legényt, messze van-e még a szállás, így szólt: „Noch ein zwei Minute, und wir werden schon dort sein.” De az „ein-zwei Mimitekből lett egy-két óra is. Végre 12-kor éjjel megérkeztünk egy kis tanyára. Egy üres pajtába szállásoltak el, a szél úgy járta keresztül, mintha a szabadban lett volna. De minket a mai nap eseménye annyira megtört, hogy ledőlve, ruhástul azonnal elaludtunk. Moschendorfban (1995. III. 26-30.) De „szeretett” őreink nem hagytak aludni. Reggel már 6 órakor ébresztő volt. Ismét sorakoztunk és tovább meneteltünk. Akkor már egy napja nem kaptunk enni. Kb. 11 óra tájban megérkeztünk egy falu határába. Itt átadtak minket az SA-nak. Ezek valamivel rendesebbek, mint az SS-ek. Kaptunk egy sűrű levest, amiben minden volt: zöldség, hús, zöldborsó stb. Nagyon jó volt. Kis 712
