Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 7-8. szám - Bokányi Péter: Örök társ

alaptípus (pusztán a vers alapkövetelményét, a sorképzést valósítja meg, belsó' képzése minimális mértékben tartalmaz ismétlődő mozzanatokat) közelebbinek tetszik Oravecz verseihez - de Oravecz szövegei a szabadabb szabadvers fellazításáig is eljutnak: jellemzően valóban csak a versszerű sorképzés valósul meg. A vers stilisztikai alakzatai közül szinte csak némi anaforás szerkesztés, illetve az ismétlés jelenik meg az Oravecz-szövegekben; ugyanakkor a ciklusok végén találhatók olyan versek, amelyek erőteljesebben jelzik önnön vers-voltukat (pld. Baji-pást; Baji pást, csináltút, Szárazrét Felett; Elmúlásunk menetrendje stb.). A kötet ciklusai szinte kronologikus rendet követve villantják fel a történelem, a falutörténet egyes korszakait, mígnem versírás jelenéig jutunk, a múltba visszanéző közvetlenül nyilatkozik meg a szövegekben. A ciklusok inkább epikus jellegűek tehát: mesélnek a múltról. Ezeket a felidézett múltdarabokat fogják össze a ciklusvégi, formailag is hangsúlyozottabban líraibb szövegek: bennük az én direkt formában nyilvánítja ki viszonyát az elmondottakkal kapcsolatban.

Mint mondtuk, a ciklusok mentén valóban kibomlik valamiféle falutörténet, ugyanakkor a versben beszélő én figyelme a kötet folyamatában egyre inkább önmaga felé fordul. A beszélő része a felidézett világnak, látja magát benne, s látja azt is, ahogy fokozatosan kiszorul/kiszorult belőle. így egy idő után már elsősorban a falu világa és az én viszonya az, ami hangsúlyos lesz a kötetben; nem tekinthető falutörténetnek, mint ahogy az sem mondható, hogy az én vallomása lenne az eltűnt múlt kapcsán. Az én mindent megtesz, hogy azonosulhasson újra az egykorvolt világgal/létezéssel, de e konfliktus nem oldódik meg megnyugtatóan a kötet végére. A záróvers (Közelítő nap) közösségkereséssel szemben éppen a teljes magányt, a nyomorúságos, magányos halált jeleníti meg.

Két pólus között viliódzik tehát a kötet. Egyik az azonosulás akarata a felidézett világgal, másik az a tudat, hogy ez az azonosulás már csak a halálban lehetséges, az élet végképp eltűnt a beszélő számára. E két pólus között mozognak maguk a versek is: olykor hiszik, hogy az én újra része a megidézett világának, máskor elégikusan jelentik ki, hogy a múlt végképp megszűnt létezni; kifejeződik a vágy az elmúlt iránt, ugyanakkor folyamatos a kétely abban, hogy ez a létezés valaha megismételhető.

Ez a kétpólusúság artikulálódik a versnyelvben is. A beszélő keresi az eltűnt szavakat, a falu szavait, s szívesen szövi őket a szövegbe. A verseskötet végén található Szómagyarázatok ugyanakkor ironikusan jelzi, hogy e szavak igenis idegen szavak, egy letűnt, elpusztult világ szavai, ahogy a szövegekbe is kurziválva kerülnek, kivillanva a kontextusból. Megtalálni, de már nem érezni igazán sajátunknak, tisztában lenni idegen voltunkkal: ezt jelzik a falu nyelvének kifejezései - s ez jellemzi a viszonyt, ami a Halászóember című kötetben megfogalmazódik az én és a megidézett világ között. Ez az a tartalom, aminek mentén értelmezhető a kötet - a vágy, a kétségbeesett akarat az azonosulásra akkor, amikor maga a beszélő is tisztában van valahol a visszatérés lehetetlenségével; s mégis újra próbálkozni, hátha valaha - akár a halálban - sikerül: ez az, ami megrázóan széppé teszi Oravecz Imre Halászóember című kötetét. S ez az, ami miatt örök téma a szerző számára Szajla: „eggyé váltam Dregollyal, / megsemmisültem, újjászülettem benne //, már többször írtam róla, / nevének említése nélkül, réges-régen egy verset, /

703