Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 7-8. szám - Fábián László: Tükörmetafizika

FÁBIÁN LÁSZLÓ

Tükörmetafizika

jnindannyian markunkban hordozzuk a végtelent’’

Jean Guitton

Kevésszámú fönnmaradt verseinek egyike Platon szerelem-univerzumát rajzolja elénk a maga sajátos tükörvilágával:

„Csillagokat nézel, szép csillagom, Ég ha lehetnék, két szemedet nézném csillagom ezreivel.”

(Szabó Ló'rinc)

A szerelmes tükörreflexéről szól ez a vers, akit lenyűgöz kedvese látványa, és úgy képzeli, hasonlóképpen reagálnának rá a csillagok is. A bölcselő' pedig így fogalmaz a legalapvetőbb filozófiai kérdésben: „Az emberi szellem egy univerzumot tükröz, ami tükrözi az emberi szellemet.” Csábító korrelációt érzékelek a platóni képi gondolat és a Pearce-idézet között, valami lenyűgöző' szemléleti közösséget. Voltaképpen csapdahelyzetet, de hozzá lehetne tenni: egy vonzó csapdáét. Természetesen ugyancsak elháríthatatlan csábítást érzek, hogy beidézzem Heisenberg bizonytalansági relációját is, hogy ti. nem tekinthetünk el attól, hogy a valóság megfigyelése közben magunk is részei vagyunk (megfigyelő eszközeinkkel egyetemben) ennek a valóságnak. Mi több, még a modern kvantumfizikának azt a gondolatát, hogy az elemi részecske mielőtt megfigyelés tárgyává válnék, „hullámcsomag” formájában létezik, ám a megfigyelés pillanatában ez a hullámfunkció „összeomlik”, mintegy a megfigyelés „teremti meg” az egyedi részecskét. Miképpen tehát a szerelmes költő is megteremtené kedvese két szemét, ha ég lehetne. Vagyishogy kiválasztaná az összes lehetséges szemek közül, hogy csillagaival csodálja; merthogy a kedves szeme azokhoz hasonlatos. Pearce paradoxonja annyiban hasonlatos ehhez, hogy az emberi szellem és az univerzum között hasonló megfelelés áll fönn: a tükröt is tükrözi a tükör.

Nemigen tehetne mást. Ha ugyanis az univerzum természete szerint olyan a rész és egész viszonya, amilyen, azazhogy: mindkettő képes a másik hordozására (lásd: David Bohm az univerzum oszthatatlan és globális rendjéről, amelynek analógiáját a holográfus képben találja föl), akkor - igenis - értelme van a szólásnak: csöppben a tenger (és fordítva). Végül is a legelemibb részecskék is tükörképei egymásnak, úgy is viselkednek. (Éppen a megfigyelésben!)

Természetesen nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a Pearce- idézetben a tükör (a belőle képzett ige) végső soron metafora, valójában nem beszélhetünk úgy róla, mint egy valóságos tükörről, vagyis arról a mindennapi tárgyról, amelyet hétköznapi használatában megszoktunk magunk körül.

691