Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 7-8. szám - Jerzy Stempowski: Dosztojevszkij lengyel regényalakjai
Most próbáljuk meg átgondolni, Dosztojevszkij esetében milyen szerepet játszhattak a művészi szempontok a lengyelek sajátos ábrázolásában. Hogy emlékezetünkbe idézzük a probléma legfőbb komponenseit, vizsgáljunk meg néhány érvet abból a vitából, melyben nemrég azt tárgyalták, hogyan ábrázolja Shakespeare a szegényeket. Marxista nézőpontból megírt irodalomtörténetében Upton Sinclair úgy véli, Shakespeare burzsoá író volt, mert komikus figurákként ábrázolta a szegényeket, nem lehet őket komolyan venni. A szegények ilyen ábrázolását Sinclair szerint beárnyékolják az osztály-előítéletek. Nem látszik túl meggyőzőnek Sinclair véleménye. A tragikus angol költő egyenlő távolságból néz szegényekre és gazdagokra. Ezeknek is, azoknak is lehetővé teszi, hogy jók és rosszak legyenek, végzetük legvégső határáig kiteljesedjenek. A szerencse fia Shakespeare-nél a nagyság tragikus őrületéig emelkedik. A vesztes lesüllyed, nevetségessé válik. A nagy drámaköltő nem hajlik arra, hogy felemelje az elbukottakat és megnevelje a bűnösöket. Legyenek önmaguk, mondja róluk Prospero. Shakespeare-nél elkápráztat a világ derűs elfogadása, s ez mintha felmentené Sinclair vádjai alól. Sinclair a proletariátus nevében vitatja Shakespeare művészi igazságát mondván, hogy az osztály-előítéletekkel terhelt. A lengyel olvasó honfitársai nevében vitatja Dosztojevszkij művészi igazságát mondván, hogy az az író nemzeti előítéleteivel és intoleranciájával terhelt. Indokoltabb-e ez a kifogás, mint Sinclair bírálata? Hogy tárgyilagos döntést hozhassunk, vegyük figyelembe, hogy Dosztojevszkij nem járt Lengyelországban, sosem látta a lengyeleket vörösfenyőből ácsolt udvarházaikban, amint saját birtokaikon gazdálkodnak és a saját főzdéjükben párolt kisüstit isszák, vagyis nem látta őket természetes környezetükben, mint például Avguszt Vilkonszkij, a „filozófia sebésze”, aki ugyanakkor, ugyanolyan csúful, mégis egész másképp írta le a lengyeleket. Mai tudásunk szerint Dosztojevszkij csak száműzött, tragikus, megszégyenített lengyeleket ismert, akiket nyilvánosan megkorbácsoltak, bilincsben hajtottak, együtt a bűnözőkkel, gyógyíthatatlan sebet ejtettek önbecsülésükön. Feljegyzések a holtak házából című művében Dosztojevszkij megfigyelte és leírta lengyel fogolytársai örökké elevenen élő, kipusztíthatatlan önbecsülését. Szenvedésüket mintha nem enyhítené sem az idő, sem a rabtársak együttérzése, egyébként is távol tartották magukat tőlük, mintha megvetnék őket. Vigasztalan, magányos szenvedésük mintha hasonlóvá tette volna őket a kárhozottakhoz. Hát akkor Dosztojevszkij a Shakespeare példáján demonstrált művészi szempontoknak megfelelően, amelyek lehetővé tették, hogy a drámaköltő képzeletében egészen a végletekig kiteljesedjenek az emberi sorsok, miért ne helyezhetné a lengyeleket a katorga mélységeiből, ahol megismerte őket, az emberiség legaljára, pontosan úgy, ahogy regényeiben ábrázolta lengyel szereplőit? Ilyen érvekkel próbálták művészi szempontokból magyarázni a lengyelek ábrázolását Dosztojevszkij műveiben. De ha közelebbről megvizsgáljuk, ez a magyarázat aligha állja a kritikát. Először is Dosztojevszkijtől távol áll a világ shakespeare-i elfogadása, ami lehetővé teszi az emberi sorsok végletes kiteljesedését. O harcoló író. Harcol 679
