Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 7-8. szám - Pomogáts Béla: Magyar-magyar párbeszéd
tak: Márai Sándor posztumusz Kossuth-díjat, Faludy György és Határ Győző Kossuth-díjat, Gombos Gyula és (most legutóbb) Borbándi Gyula Széchenyi- díjat, ugyanakkor igen sok olyan magyar író dolgozott a nyugati világban, mondjuk Cs. Szabó Lászlótól és Szabó Zoltántól kezdve Bakucz Józsefen és Domahidy Andráson át a párizsi-bécsi (és most már budapesti) Magyar Műhely három szerkesztőjéig: Bujdosó Alpárig, Nagy Pálig és Papp Tiborig, akit elkerült az az elismerés, amely idehaza viszonylag szerényebb szellemi teljesítményeknek is kijárt. Márai Sándornak életműsorozata jelenik meg, és több irodalomtörténeti munka (pl. Rónay László, Szegedy-Maszák Mihály, Fried István és Lőrinczy Huba könyve) foglalkozott munkásságával, ugyanakkor igen sok kiváló nyugati magyar író recepciója továbbra is várat magára, nem indult meg Cs. Szabó és Kovács Imre életműsorozata és elakadt a Szabó Zoltán munkáit egy- begyűjtő sorozat. Nem kaptak méltó elismerést olyan kiváló nyugati magyar írók, mint Molnár József, Méray Tibor, Monoszlóy Dezső, Domahidy András, Domahidy Miklós, Kemenes Géfin László, Vitéz György, Gömöri György, Czigány Lóránt és Sípos Gyula (azaz Albert Pál). A nyugati magyar szellemi élet jelesei ma minden feltétel nélkül lehetnek otthon a hazai (vagy éppen az erdélyi és felvidéki) folyóiratokban, mindazonáltal jelenlétük ma sem folyamatos, a nyugati magyar kultúra amiatt is sokat veszített nyilvánosságából, hogy szinte teljes mértékben megszűntek ennek a nyilvánosságnak a fórumai: az Új Látóhatár, az Irodalmi Újság, a Katolikus Szemle és legutóbb a Szivárvány, és ma egyedül a nem túl nagy terjedelemben közreadott Bécsi Napló és a Budapestre költözött Magyar Műhely című avantgárd folyóirat őrzi a folytonosságot. A nyugati magyar folyóirat-irodalom önfelszámolása nem csak nyugati magyar veszteség. Ezek a folyóiratok ugyanis bizonyos (nem egyszerűen földrajzi, hanem szemléleti) távlatból és magaslatról kísérték figyelemmel a magyarországi (és Kárpát-medencei) politikai és szellemi eseményeket, és általában elfogulatlan véleményeknek adtak teret. Miként szüntelenül tapasztaljuk, a hazai szellemi életben, ahol egymás ellen forduló „szekértáborok” artikulálják nézeteiket, ez az elfogulatlanság és tárgyilagosság alig található meg. Következésképp némi elégedetlenséggel lehet megállapítani azt, hogy a nyugati magyar fórumok felszámolása bizonyos űrt hagyott maga után, és hiányzik az a kritikai elemzés, amelyet korábban például az Új Látóhatár és az Irodalmi Újság adott. Persze jól tudom, hogy ezeknek a folyóiratoknak a szerkesztői igencsak megérdemelték, hogy visszavonuljanak a napi lapszerkesztői feladatoktól, minthogy életük nagy része azzal az áldozatos és önzetlen szolgálattal telt el, amelyet egy-egy nyugati magyar folyóirat szerkesztése jelentett. A szabad véleményformálástól és bírálattól azonban - nagyon helyesen- nem vonultak vissza: olyan írókra és publicistákra gondolok, mint Borbándi Gyula, Méray Tibor vagy a nemrégiben elhunyt Gosztonyi Péter. Kétségtelen, hogy az egykori magyar emigráció politikai és szellemi vezető gárdája mára idős korba került, és maga az emigráció intézményrendszere is nagyrészt felbomlott. (Minderről hiteles képet ad Borbándi Gyula második emigráció történe ti munkája: az 1996-ban megjelent Emigráció és Magyarország - Nyugati magyarok a változások éveiben 1985-1995 című összefoglalás!) 668
