Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 7-8. szám - Pomogáts Béla: Magyar-magyar párbeszéd
POMOGÁTS BÉLA Magyar-magyar párbeszéd A párbeszéd hagyománya A határok fölött szellemi hidat építő magyar-magyar párbeszéd nem most és nem is a „rendszerváltozás” után vette kezdetét. Most csak az történik, hogy (végre) beértek a párbeszéd intézményesülésének feltételei, és szervezettebbé lehet tenni a dialógus ügyét, remélhetőleg ezzel együtt eredményesebbé is. Igaz, ez az intézményesülés igen sokat: valóságos történelmi fordulatot jelent, legalábbis kialakíthatja a dialógus folyamatosságát és rendszerességét, a több országban élő és tevékenykedő magyar értelmiség kölcsönös tájékozódásának és együttműködésének kereteit. Az együttműködés (a közös gondolkodás és cselekvés) szellemi .hálója” ugyanis mindmáig nem jött létre, holott igen sok erőfeszítés történt kialakítására. Magának a párbeszédnek mindazonáltal hosszú évtizedekre nyúlik vissza a története, és ez a történet valójában csak a pártállami korszak legsötétebb évtizedeiben szünetelt: 1948 és 1963 között, midőn a magyar-román vagy a magyar-szlovák határon keresztül sem volt könnyű a közlekedés, a vajdasági és a kárpátaljai magyar értelmiséggel pedig szinte lehetetlen volt összeköttetést teremteni. A két világháború közötti korszakban mindennapos volt a „magyar-magyar dialógus”, nemcsak a kulturális életben, mindenekelőtt az irodalomban, amely mindegyik kisebbségi létbe kényszerített magyar népcsoport (nemzetrész) lelki önigazgatásának legfontosabb intézménye volt, hanem a közéletben is. Külön könyvet lehetne (és kellene) írni arról, hogy az erdélyi, a felvidéki, a vajdasági magyar politikai vezető réteg milyen kapcsolatokat alakított ki a budapesti politikai elittel, és adott esetben miként inspirálta ennek döntéseit. Korábban mindez természetesen a magyar politika történetének bizalmasabb köréhez tartozott. Meg lehetett őrizni ezeket a kapcsolatokat a második világháború végén és a háború befejeztével is. Közismert dolog, hogy például az erdélyi politikai, egyházi és kulturális vezető személyiségeknek, például gróf Bánffy Miklósnak milyen kezdeményező szerepe volt abban, hogy az 1944 nyári román „kiugrás” után a kormányzó elszánja magát az értelmetlen háború befejezésére. 1945 után, kivált a békeszerződés előkészületi szakaszában ugyancsak élénk párbeszéd alakult ki a budapesti és az erdélyi vezetők között. A Fülöp Mihály és Vincze Gábor szerkesztésében nemrégiben közreadott Revízió vagy autonómia című terjedelmes diplomáciai iratgyűjtemény minderről meggyőző bizonyítékokkal szolgál. A közép-európai országok totális „szovjetizálását” követően azonban minden érdemi párbeszéd megszűnt az egymástól államhatárokkal elválasztott 660
