Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 7-8. szám - Kilián László: Kártyaszeánsz

tás fej mozdulatát, a fent és a lent pólusait ismeri és a fejrázásról beéri annak puszta elméleti ismeretével.

A függöny lement. A taxi kivitt bennünket. Gyorsan elköltöttük a vacsorát. Jelena érthetetlen sietsége miatt az üres tányérok előtt a kiegyenlített számlával ültünk együtt. Keserű szájízzel vártam, mikor bont asztalt új és immár mostohának tűnő' anyám. Kínos pillanatok voltak, hiszen újabb izgalmakra vártam a vacsora apropóján. Amely meghaladja a Mahatma nyakáról szóló monológot. A pillanatok mind hosszabbak lettek. Csend és Jelena holtában- öreg, egyre szigorúbbnak tetsző tekintete. Legszívesebben elhúztam volna a számat és szóba hoztam volna a legrondábbik lányt néhai osztályunkból. Legyen akkor még fintorogtatóbb az alkalom.

Már az asztalra is könyököltem. Biccentettem magamnak - na öreg Gigli, vágj bele, - de bennem akadt a szó: Jelena szeme csillogott, elmosolyodott gyűrkőzésemen.- Gyere már haza, fiam! Lelkedre vennéd, hogy ilyen menedék sorsú helyen meséljek a Mahatmáról meg az azutániakról?

A „fiam” úgy hangzott a szájából, mintha még élő anyám halott lenne - miként Jelena - és régóta nem hallottam volna. Ez az a pillanat, amikor ráeszmélek - félálombeli összerezzenés -, hiszen ő az anyám, ő beszél hozzám. Jelena oldalán, ki az utcán végig hallgatott, míg csak a kapun be nem léptünk, szüntelen azon képzelegtem, milyen is lesz „otthon”.

Ahogy lakásába lépünk, a lépcsőházi fényhez képest koromsötét, hosszú folyosón haladunk végig. Szemben, elhaladva a szekreterek, „vakajtók” mellett, nagyobb szoba nyílik. Új anyám villanyt kapcsol. Na, nem lesz világos, de feltárul a szoba.

Nehéz illat csap meg. Szemben az egész falfelületet könyvespolc takarja, tömve a könyvekkel. Gerincük csaknem egy szálig kifeslett, címük az idegen számára kivehetetlen. Igazi magánkönyvtár. Jobbra osztottüveges ajtó-ablak. Balkonra nyílhat, biztos duplaüveges, mert a látható ablakon kívül lóg a sötétítőfüggöny. Az ablakos fal jobb oldalán öreg, burjánzó pálma. Ráterpeszkedik a könyvespolccal szemközti falra is. Az ablak előtt gombaszerű, alacsony, kerek asztalka. Körötte rendetlenül elszórva hat, lapos ülőzsámoly. Az asztalon fületlen, öblös poharak. A padlón nagy rongyszőnyeg. Az ajtó bal oldalán két kopott és behemót szekrény. A könyvespolctól és a szekrényektől közrefogva, a negyedik falon hatalmas arab faliszőnyeg lóg, előtte kisasztal, rajta régi írógép. A lenti kerek szőnyeget, melyen az írógépes asztalka áll, félig írt lapok, gyűrt, telijegyzetelt sajtpapírok lepik. Szék sehol.

Amikor leülnénk, látom meg a vén pálma mellett a falon az egyetlen apró képet. Közel megyek. Mélykék ég alatt üres, halványkék homokdűnék.- A sivatag pirkadat előtt - mondja fakón.- Pedig az ég világosodik.- A fény mindig fent van? - néz rám tettetett érdeklődéssel. - Pedig a fény lényegét irányhoz kötni? - közelhajol és belekezd. - A fény nem adható- kapható. Az csak úgy lesz. A Hold nem azért világít, mert rásüt a Nap, de mert megtudja tőle... Nap, mint nap úgy tudja meg... Megtudja tőle, hogy a fény van. Ezt lehet tudni és nem tudni, mégis kibocsátani. Ösztönösen és fel sem ismerve a saját vakító funkciót. Fénelon és Racine tudták a fényt, Corneille - hozzájuk képest - sugározta. De könnyű kontúrok ezek a színpad655