Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 6. szám - Ferenczy Erika: Forradalmi etűd(ök)

újságok standra kerülését megakadályozza, hogy azoknak a kezébe kerüljenek, akiknek ezeket szánták. Ilyen volt elsősorban az Irodalmi Újság. Az ezzel kapcsolatos aggályaimat október 23-án írtam meg a Viharsarok Népében. Másnap nagy volt az izgalom a szerkesztőségben. Pesten forradalom van, mondtuk egypáran. A főszerkesztő és néhány munkatárs állította, hogy ez a fasiszta csőcselék ellenforradalma, stb. Nem volt vitás, hogy Békéscsabán is megmozdulás lesz. Mi fegyveresen nem indíthattunk volna el semmit, mert fegyverrel nem rendelkeztünk. Akkor még nem tudtuk, hogy a pártszékház tele van fegyverrel. Ezek után nem írtunk egy sort sem. A főszerkesztői csapat meg állandóan a pártbizottságra futkosott, ahol „K-vonal” kötötte őket össze a pártközponttal. Innen állítólag Nógrádi Sándor üzent nekik, hogy senki nincs a fedélzeten, csak egyedül ő. És hát: „Védjétek a pártot!” Az újságíróknak meg azt adták feladatul, hogy menjenek ki a megyébe, és gyűjtsenek, keressenek olyan személyeket, akik elítélik a budapesti fegyveres fasiszta csőcselék harcát. Amikor 25-én bementem a szerkesztőségbe, nem akartam hinni a szememnek: golyószóró állt az íróasztalomon, s egy-egy katona az én, illetve a kolléganőm székén ült. Atnyitottam Kiss Béla szobájába, ahol hasonló látvány fogadott. Emlékszem, elfutottam Féja Géza bácsihoz, beszaladtam a TIT- be is. Féja Gézát én minden nap megkerestem ezekben a napokban, aki nemigen mert otthonról kimozdulni. Géza bácsi megjósolta, hogy nagy robbanás lesz. Arra hívta fel a figyelmünket, hogy: Gyerekek, vigyázzatok, ismerjük a Viharsarok népét, az elnyomás erejét, vigyázzatok, nehogy nagy tragédia legyen! Igazából október 26 volt a békéscsabai forradalom meghatározó napja, a fordulópont. Végeredményben ez az esemény a színészektől indult el. Én magam is ekkor már főleg a színészekkel tartottam a kapcsolatot, Füzesi Ottóval, Bíró Jóskával, Stefanik Irénnel, Kovács Marival, stb. A dramaturg Kaskötő Pistával, aki később a forradalomban jelentős szerepet vitt, nem rokonszenveztem. Talán, hogy Moszkvában tanult, hogy olyan továrisos volt a modora. Aztán ott volt Szerencsi Hugó, Apor László. Igen jó barátságban voltam az ügyelővel, aki a futárkapcsolatot tartotta a színészekkel. 26-án este a színháztól, a színészklubtól indult a társaság, nemzeti színű lobogóval, jelszavakat skandálva. Kifejezték azt az érzésüket, hogy nemcsak szolidárisak a pestiekkel, hanem azonosulnak is velük. Elfelejtettem mondani, hogy ez a felvonulás a kijárási tilalom ellenére szerveződött. Nos, 26-án már olyan pesti egyetemisták is jöttek haza Békéscsabára, akik szemtanúi és résztvevői voltak az eseményeknek - például Hrabovszky Laci -, akik arról beszéltek, hogy csak melósokat és diáksrácokat láttak a barrikádokon, és hogy az oroszok lövik Budapestet. Ezen a felvonuláson a résztvevők először a 101-esek Emlékművéhez mentek, amely az egész forradalom szimbólumává vált. Ez az obeliszk egy árokba volt elfóldelve, ahova az 50-es évek elején a megyei tanács analfabéta elnöknője ásatta el, bizonyos Szegediné, s akivel szerették volna kiásat- tatni a meggyalázott emlékművet, de persze üköddé vált. Igazán nagyszabású a következő nap volt, október 27. Ekkor kinyomtatták a forradalom 16 pontos követelését, mely lényegében hasonló volt a pestiéhez. Ezen a napon határozták el, hogy megalakítják minden üzemben és vállalatnál a munkástanácsokat. Nálunk ez a szerkesztőségben már korábban megtörtént. A Viharsarok Népe munkatársai - rovatvezetők és szerkesztők - leültünk; 25-e volt ekkor, hogy titkosan válasszunk ki négy embert, aki a szerkesztőség további irá605