Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 6. szám - Z. Tóth Csaba: Az aranyfejedelem éneke
a szír-római Ammianus Marcellinus („sapires”: Hist. Lib. XXII, 8.), majd a Dél-Kaukázusban a bizánci-örmény Stephanus Byzantinus és későbbi örmény írók (Mechitár, Vartan, Arzeruni Tamás, Indsidsian; v. ö. Lukácsy Kristóf, A magyarok őselei, 1870, Kolozsvár). Ismert személyneveik (Bálák, Boarik, Iliger) ótörök eredetűek. A források „hallgatása” róluk a 6. század második felétől a 8-9. századig bizonyítja, hogy ekkortájt már északon laknak; egy hadivállalkozásukról tudunk, amikor - nyilván kazár szövetségben - 757-ben Yazid ibn Usaid, a kalifa örményországi helytartójának távozása után a szabi- rok elpusztítják az arabok székvárosát, Shamkort (ma Samkir, Azerbajdzsán), majd elfoglalják az egész Gancak régiót, Berda’a város kivételével (Baladuri). Ebből az időszakból származnak a szaltovói-levédiai katakomba sírok arab pénzei (Zaharov-Arendt). Bíborbanszületett Konstantin, bizánci császár pedig visszaköltözésükről tudósít: JS háború ütvén ki a lurkók (magyarok) és az akkor kangarnak nevezett patzinakiták (besenyők) közt, a turkok serege meggy őzetvén két részre szakadt; egy részük kelet felé, Perszisznek bizonyos részében telepedett meg, kik a turkok régi nevén mai napig is szavarti aszfali néven neveztetnek; a másik rész pedig nyugat felé telepedett meg..., az Atelkuzu nevezetű helyekre... Bizonyos idő múlva a patzinakiták megrohanván a tur- kokat, kiűzték őket fejedelmükkel, Arpadésszel együtt. A turkok tehát... Nagy- Moráviába (Pannónia) telepedének... A turkoknak azon föntebb említett nemzetéhez pedig, mely kelet felé, Perszisznek bizonyos részébe telepedett, mai napig ügyvivőket küldöznek ezen nyugat felé lakó turkok és meglátogatják őket s gyakran hoznak tőlük választ magukhoz1' (Thury). A bizánci császár műve - részben a magyar követek, Bulcsu és Tormás elbeszélése nyomán - tartalmaz ugyan pontatlanságokat, de az eseményeket viszonylag helyes sorrendben adja elő. A visszaköltözött szabirok az észak-örményországi Udi tartományban telepedtek le, a Kura-Arax folyók közén. A bizánciak (Theophanes Kontinua- tos) hosszú idő után először 840 körül említik őket ismét, amikor egy tízezer fős Jurk” lovasseregről tudósítanak, melynek nyilai segítik győzelemre immár az arabokat. Ezt követően, 854-ben, az örmények írnak keresztény szabirokról ,pzjavardi” néven, akiknek vezetője, Stephanos Kon, más főemberekkel együtt mártírhalált halt, mert nem vette fel a kalifa parancsára az iszlám hitet. Az udibeli szabirokat egyenesen magyaroknak nevezi egy 13. századi örmény forrás (Orbeli István, 1287): Jjibárit fia, Darszaids, a halac-kari kolostornak egy szőlőt adományozott a Madsarok völgyében (Madsaraga-dzor)” (Lukácsy, Thury). Azerbajdzsánban ma is őrzi emléküket Sabir, Sabierkend, Sabirabad városok neve. Az orosz krónikában (Poveszti) 859 és 884. évnél említett szláv szever, szeverjan nép nem azonos a szabirokkal (az orosz „szever” északot jelent). Viszont egy mohamedán utazó, Ibn Fadlan a szabirok északi maradékairól tudósít szuvar néven a Volgái Bolgárország területén; fejedelmük a török bujruq méltóságnéven uralkodott. Ugyanezekről a szabirokról írja Al- Kásgari (1077), hogy nyelvük török, de a bulgarhoz, besenyőkhöz hasonlóan romlott (Györffy). A szabirok nyelvromlása - ahogy a hun-türk magyaroké is - valószínűleg az obi ugorokkal való kapcsolataikból fakadt, azaz felvehettek finnugor nyelvi elemeket; talán a szabirokkal élt együtt északon a Nyék törzs, melyet finnugor nevűnek tartanak a kutatók. A szabír, szabar népnév személynévként is fólbukkan, elsőként arab forrásokban: 865. év - Savar (v. Su/o/var) al-türki, a kalifátus török zsoldosainak Bagdad-Szamarra körüli 574
