Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 5. szám - Szepesi Attila: Ördögszekér

vidékre rajztanárnak? ATelepes utcába, ahol rozoga lakóházak kivénhedt üze- mekkel-gyárakkal váltakoznak? Raktártelepeken pusztuló akácok vetik vál- lukat a tűzfalaknak, az autóroncsok és téglakerítések árnyékában pedig el- koszlott macskák tanyáznak a bogáncskórók között.

Festőnk a hajdani Trencsén megyében született, a baljós emlékezetű Csák Máté világában - akiben a szlovákság csalóka emlékezete nemzeti királyt lát. Matej Trencanski néven, s aki annyiban valóban e vad táj géniuszát testesítette meg, hogy magyar oligarcha létére packázni mert Róbert Károly királyunkkal - nos, Bene Géza e tájnak is az északi csücskében látta meg a napvilágot, ahol Morvaország és Szilézia találkozik, egy Száca (szlovákul: Sadca) nevű településen.

Ha van vidék, mely különbözik a zuglói proletár iparteleptől, hát ez az. Magas hegyek karéjozzák, melyek közt a Vág mellékfolyója, a Kiszuca vágja át magát a kétoldalt meredezó' szirtek és fenyvesek között. A lakosság szlovák és lengyel, pontosabban tán az a hegyi szláv etnikum, mely maga sem tudja - egyéb gondjai híján nem is akarja - eldönteni, hová is sorolja magát.

Az ifjú Bene, akinek apja vasutas - Száca jelentéktelen és nem túl karakterisztikus falu, de fontos vasúti csomópont, ahol a délről jövő vágányok nyugatra Prága és Berlin, kelet irányában Zakopane és Krakkó felé itt ágaznak el -, egy életre elkötelezte magát a hegyek és az erdők világával. Bújta a vadonságot, meg-megleste a málnázó mackókat és a loppal járó hiúzo- kat, s vázlatfüzetekben örökítette meg a hegyek taraj ló hullámait, az erdők haragoszöldjét s a már-már emberarcú fák jeltelen életét.

Iglón tanult, a tanítóképzőben, s itt hallhatott tán először a szepességi város patikusáról, Kosztka Mihály Tivadarról, akinek látomásai támadtak, s aki később a baljós Csontváry néven híresült el.

Bene Gézának imponálhatott a festő-elődre utaló helyszín, de ha valami, a romantikus próféta-hevület távol állott tőle. Élete minden külsőséges, látványos mozzanat híján telt. Szükségét sem látta, hogy bármi személyes emléket papírra vessen. Olyan mester volt ő, aki - a romantika megszállottjaitól eltérően - pontosan tudta, hogy a túl nagyra puffasztott egyéniség árnyékot vethet a műre. Neki pedig a mű volt a fontos, nem a szerep.

Rokonszenves, de a mi bizantinizálódó világunkban kockázatos alapállás ez. Nálunk a szerep és a mű viszonya tisztázatlan. A közönségnek a színpad kell, a különc mester anekdotákban terjeszthető furcsaságai, a mű pedig csak mint eme habókos szerep járuléka jöhet számításba. Márpedig Bene Géza olyan festő volt, mint a középkoriak. Sem a főiskolán, ahol Vaszary tanítványa, sem a későbbi képzőművészeti mozgalmakban - melyek némelyikével ideig-óráig rokonszenvezett - nem játszott szerepet.

Ha igaz a derék Konfuciusz mondása - aki a súlyt az értelemre helyezi, a víznek örül, aki pedig a szívre, az a hegynek -, nem kétséges, Bene Géza hová sorolandó. Hiányzik belőle minden esztétikai fontoskodás, rendszerfabrikáló nagyképűség. A világot érzelmein keresztül éli át. Nem bölcselkedik, hanem alaptermészete szerint bölcs. Nem esztétizál, hanem a mindenkori csoda atmoszférájában él.

A hegy, a vadon, a fák egy életre megragadták és varázslatukból el sosem engedték. A sors furcsa fintora, hogy lakóhelyei Békásmegyer, Pestszenter- zsébet és Zugló. Puszta tájak, kopárság. Haldokló fák és folyóparti homok488