Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 5. szám - Szepesi Attila: Ördögszekér

ródnak ezáltal a senkiföldjére. Értékelésük újra meg újra az utókor feladata lesz. Utókor persze, a szó romantikus értelmében nincsen. Minden kor egocentrikus és minden műnek a megszületésekor kellene meggyökereznie az időben. Utólag ugyan igazságot lehet szolgáltatni, a méltatlanságért, ám a gesztus sosem teljes értékű. Jellegzetesebb példát az elmondottakra keresni sem lehetne, mint a kitűnő' festő', Veszelszky Béla életművét.

Első' képeit még az ötvenes években láttam, Mezei Árpád zuglói műtermében. Diákként - és reményteli festó'tanoncként - vetó'dtem el a neves (és akkor persze szintén az időn kívül rekesztett) művészettörténészhez. Emlékezetemben szigetként úszik az idők fekete árján az a szűk, képekkel teleaggatott világvégi lakás. Az akkori Zugló is különbözött a maitól. Rétek és buckák borították, a hajdani erdők és mocsarak emlékeztetői, melyekbe szeszélyesen illeszkedtek az utcák és terek.

Számomra egészen ismeretlen mesterek, Gadányi Jenő, Lossonczy Tamás, Korniss Dezső és Veszelszky Béla művei borították el a falakat. Meghökkentő élmény volt a korabeli tárlatok sivataga után. Meg a reprodukciós-albumok mellett, melyeken a modem festészet üzenetei elérhettek az akkori Magyar- ország ábrándos balekjához.

Veszelszkyről semmit nem tudtam. Képeiben érzékeltem valamiféle kvázi- pointillizmust, rokonát a Signac- és Seugrat-félének, de a látvány sehogysem akart bennem összeállni. Tehettem is ez ügyben valami tiszteletlen megjegyzést, ilyesmiért nem kellett akkoriban a szomszédba menjek, mire Mezei Árpád szelíden elmosolyodott. Be kellett érjem ezzel a zen-buddhista magyarázattal.

Az 1905-ben Budapesten született festő a főiskolán Glatz Oszkár növendéke volt. Bár nem panaszkodik, Glatz aligha volt alkatához szabott mester. Tanulmányai elvégzése után a társaihoz, a vele rokon alkatú keresőkhöz hasonlóan kallódik, nem találja helyét a világban. Érzi, hogy amit nálunk képzőművészetnek mondanak, az tőle idegen, csak azt nem tudja, hol érez- hetné otthon magát. Ez képletesen is, de a szó szoros értelmében is igaz: „Nem volt pénzem, lakásom. Barátaimnál húztam meg magam éjszakánként, nappal az utcákon kóboroltam, festeni ilyen körülmények között nem tudtam...” - nyilatkozta pályájára visszatekintve már öregedőben.

A kallódás, a senkiföldjén való bizonytalan helykeresés szinte életformája lett. Hol itt vállalt rajztanári állást, hol ott. 1944-ben megnősült és három lánya született. Ám 1950-ben, eme baljós esztendőben, már rajztanárként sem alkalmazzák többé sehol. Veszelszky túl független szellem ahhoz, hogy az alkalmazkodásnak még a leghalványabb látszatára is képes legyen. Állásából - magyarán szólva - politikai okokból kirúgják. Hogy mi lehetett ez a „politikai ok”, nem tudható. Veszelszkytől a politika mindig távol állt. Nyilván nem tartotta a száját. Pedig kevésszavú ember volt.

Ettől fogva hol bábfejeket készít, hol műszaki rajzoló. 1952-től pedig nyugdíjaztatásáig segédmunkás és fűtő.

,A külső nehézségek hagyján - ez a hősök közös sorsa: a baj a belső szárny aszegettség...”-jellemzi magamagát. Ami tehát a szociális sorsát illeti, azzal nem is kíván foglalkozni. Elfogadja azt a hősök közös sorsának, holott esze ágában sincs hősnek lenni. Ami jobban izgatja, az az intellektuális bizonytalanság, a szellemi megnyaklatottság.

485