Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 5. szám - Szepesi Attila: Ördögszekér
árnyékában. Ezért érzünk valami kesergő őrületet, mely minden kallódó csontból, szélfújta venyigéből és elhajított tárgyból kisugárzik. Buday György egy-egy kései képén, már angliai mesterként felidézi egy- egy hajdani - talán kolozsvári, talán Tisza-parti - emlékét. Lebilincselő és olykor meghökkentő, ahogy elhíresült Shakespeare-, Dickens- és Joyce- ábrázolásai között papírra vet néhány vonással egy betlehemező-csoportot, egy loncsos pulit, vagy épp egy - erdélyi hegyek karéjozta - elfeketedő arcmást. A kép imaginárius voltát azzal is hangsúlyozva, hogy a megszokott fekete alap tónust hol kékre, hol veresre, hol zöldre cseréli. A képek matériája - a betlehemesek ormótlan bakancsai, formátlan kalapja vagy épp a kezükben billegő papundekli-házacska - e színvarázs következtében meseszerű lesz. Bumfordiságukat varázslattá oldja az emlékezés. E művei, azok képzetes tere és rusztikuma egészen azonos a kései Gy. Szabó-opuszok világával. Évtizedeken fúrja át tekintetét e művek alkotásakor az angliai száműzetését élő mester. Gyermeki ábrándok és hajdan volt kis csodák ébrednek lelkében újjá, azzal a kozmikus időeltolódással, ahogy a csillagok fényét pillantjuk meg az égbolton: bolygókét és galaxisokét, melyek rég elmozdultak látni-vélt helyükről, csak képzeletünk vetíti oda makacsul a képüket, az illúziók kiszolgáltatottjaként. Gy. Szabó Béla kései, nagyszerű Csokonai-illusztrációi egyikén-másikán - mintegy az öregkori Buday-művek tükreképpen - megkísérli az álom ábrázolását. Elrugaszkodik művei földszerű, súlyos alapközegétől, melyben még a beeső napsugárnak és a vizen csillámló fénygyűrűknek is anyagszerű nehézkedése van, s a képzelet terébe fúrja tekintetét. Csokonai Vitéz, a ragyásképű, ám orpheuszi sugallató poéta lehajtja fejét s Lilláját képzeli maga elé. A felrémlő nőalak olyan, mintha a mezőségi homokvilág derengő pora lepné el - szélpamacsok legyintgetik, vihart jelző fuvallatok törik össze a látványt, ugyanazok, melyek a port és a vigasztalan ördögszekereket űzik és gurigatják a pusztaságban. Egyszerre délibábok derengéseként látszik és marad mégis arca nélküli a félálomi asszony-árnyék - ahogy maradt Lilla is személytelen és méltatlan lidércfényül a sorsába nyaklott költőnek. Buday György Szegeden, az alsóvárosi búcsú megajándékozottjaként érett mesterré. Ám eme képeiben is, ahogy a Székely népballadák, az Arany-balladák vagy épp az Ábel-sorozat lapjain is átüt az erdélyi látások és látomások emléke. Vad fenyvesek, kőszirtek és hegyi patakok, keringő hollók és hóbavesző ösvények, melyeken az ismeretlen föld vagy a csalogató őrület felé egyaránt elbolyonghat a vándor. Boszorkányok és garabonciások, madárként bolyongó lidércek és a lélek Isten-kereső szegényei. Szelíd bolondok és a mindennapok hidegfejű eszelősei. Mindezt átitatja az az álomszerű hangulat, mely a távolságból adódik. Az emlékezés távolságából és megtartó nosztalgiájából. Ahogy átitatja híres Athéni Timon-sorozatát is az elveszített szűkebb és tágabb haza imaginárius jelenléte. A Shakespeare-hős joviális vagy egyre jobban eliszaposodó, szikek kaszaboltságához hasonlító arca - kétség nem férhet hozzá - Európa boldogtalanabbik felének földjéből és szelleméből vétetett. Gy. Szabó Béla, a kolozsvárivá lett mester talán többet utazott életében, mint Londonba vetődött szellemtestvére, Buday György, de örökre és áttételek nélkül megmaradt a szülőföld képes krónikásának. Aki bejárta Erdélyt, a Partiumtól Brassóig, Csíktól Háromszékig, és ott 483
