Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 5. szám - Szepesi Attila: Ördögszekér

engedelmeskedik. Feltételezés részünkről, melyet sem cáfolni, sem bizonyítani nem lehet: e szemléletmódot szüló'fóldjéról hozhatta magával a Tisza-parti városba, ahogy a remek Radnóti-illusztrációkét és a későbbi - Or- tutay Gyula műveihez készült - metszetekét is, élükön az Ábel-trilógia és a Székely népballadák elhíresült képsoraival.

E Szeged-ihlette fametszetek közege az éjszaka. Ezáltal kétszeresen is a fekete a képek alaptónusa. Egyrészt a fametszet, másrészt a homályos napszak természete szerint. A sötétség beszivárog a kocsikerekek küllői, az arcok ráncai közé, a szempárok ábrándos tekintetébe. A ruhák és az imazászlók ráncaiba, az éjszakai virrasztó tűz lángjai közé és a kezek ujjainak rusztikus görbületébe éppúgy, mint a templom mohos falának repedéseibe. A görbült figurák az emlékezés terébe ékelődnek. Anyagszerűségük átszellemített. Spiritualitásuk a zenével rokon. Bennük a Buday-művek minden jellegzetessége együtt van már: a megmunkálás misztikumának elrejtése a zenei hangulat mögé, a motívumok „gondolkodtatása” - Buday sosem „ábrázol” a szó hagyományos értelmében, hanem mindig álomivá átlényegített, egymáson áttűnő motívumokat vetít a papírra s végül: az esetleges környezetétől megtisztított s csak a szükségszerű díszítő-részletekre korlátozódó vezérmotívum kiemelése, mely mégis képes a pillanat csillámló fragmentumai hiányában is a fametszet teljes ,zenekari hangzását” megszólaltatni.

Gy. Szabó Béla pályakezdése nehézkesebb. O kereső művész. Sosem szakított egészen az illusztráló-grafikával, s a fametszetig - mely végül vizuális anyanyelve lett - hosszas barangolások után jutott csak el. Barangolások után - a szó szoros értelmében -, hisz két korai, emlékezetes vázlatfüzete, a Homokvilág és a Barangolókönyv erdélyi, mezőségi bolyongásainak dokumentuma.

Fűcsomók és szállongó por, egy-egy zörgő bogáncskóró, magányosan meggörbült fa, sárba-rótt keréknyom, felvillanó és elmosódó madárszárny, a végtelen pusztaság fölé jelöletlenül is fájdalmasan boruló hatalmas égbolt, mely a horror iníiniti modern borzongásával terhes: a két korai Gy. Szabókönyv motívumvilága. Anyagtalan fájdalom és metsző árvaság. Mindez grafikusi didaktika nélkül, csak a keserű töredékek jelenlétének közvetítével. A porba és emléktelenségbe fulladt Mezőség ez, melyet - ahogy Hamvas Béla mondja az e tájjal rokon Nagyalföldről - valahol Ázsiában felkapott a szél, és szeszélyesen magával sodort Európába.

És eme nosztalgiával és árvasággal átitatott motívumok mélyen anyag- szerűek. Nincsen bennük semmi spirituális, semmi áttételesen históriai vagy egyetemes jelképül szánt karikírozás. Ha szellemiek, és ezt nem vonhatjuk kétségbe, attól azok, hogy a csoda atmoszférájában állnak: mintha minden napjuk ünnep volna, s ez - a képek sugalmazása szerint - nem mond ellent esetlegességüknek és Isten által való elfeledettségüknek. Anyagból vannak, és nem álomból, ahogy anyagból való az egész világegyetem, s ha közben az anyaggal egyenértékű álomból is - amihez szintén nem férhet kétség - azt a mester rusztikumuk fájdalmába rejti. Tudva mintegy, hogy az álmot képpé varázsolni elegáns gesztus, de a kopár semmiben, vagy az alig-valamiben felmutatni a teremtett világ teljességét - a legnehezebb. Talán ezért is érezzük a Homokvilág és a Barangolókönyv motívumait szemlélve a bukott angyalok jelenlétét a fűcsomók, a patanyomok és a zörögve tovagördülő ördögszekerek

482