Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 5. szám - Vathy Zsuzsa: Kalandregény

Arcából csak annyi látszik, amennyi az oldalukon fekvő gyerekekéből, amikor alszanak, a teste vézna és mozdulatlan. Akáciusz furcsa módon süketté válik mindenre, ami ezután körülötte történik. Gláz arca jelenik meg előtte, kollégiumi szobatársának arca, akivel egy időben annyit sétáltak és beszélgettek, mint talán senkivel. Gláz nagyon okos volt, és ravasz is volt, azt hitte, ki tud majd fogni a sok buta emberen. Azon a hadseregen, akik a léleknyomorító, de már gyengülő diktatúra katonái voltak. Nem fogott ki, azok fogtak ki rajta. Harmincnégy évesen, másodszorra sikerült öngyilkosnak lennie. „Hegel és az absztrakt jog”, ,A nyilvánosság, mint a politikai hatalom le­gitimációja.” Mind a két munka elkészült. És amikor megszerezte a második diplomáját, az egyik főember, a Legfőbb Hazugok egyike kinézte magának. Jó állást, fizetést, lakást ajánlott neki, talán a feleségét is ő szerezte. Cserébe tanulmányokat kellett írnia, megtámadni egy szellemi irányzatot, kigúnyolni egy filozófiai iskolát. Hogy nagyobb legyen a dolog híre, akadémikust is akar­tak csinálni belőle. De akkor ő már föladta. Ivott, töményszeszen élt: vodkán, francia konyakon, pálinkán. Nem doktorátust megszerezni, egy előadást sem tudott volna megtartani. Külföldi szanatóriumokba, elvonókúrákra vitték, amikor haza került, a barátainak azt bizonygatta: ő nem besúgó! nem a belügyminisztérium embere! nem a szovjet KGB ügynöke! O csak egy nyo­morult, esendő ember. Utolsó munkájának az volt a címe: „Tanulmányvázlat egy nagyobb tanulmányhoz.” A címén kívül semmi sem készült el belőle. Az őszhajú asszony a lábuk előtt a földön, talán már nem is él. Akáciuszt bántja, hogy nem érez részvétet iránta, itt áll mellette és nem rá, hanem a tizenöt éve halott szobatársára gondol. Ekkor megjön a mentő, fiatal orvosnő száll ki belőle, a mentőtiszt két táskát hoz. Az orvos lehajol, felhúzza az asszony szemhéját. Nem él, mondja. A sofőr a mentőből előhúz egy lámpát, az orvosnő még egyszer megnézi a fekvő asszonyt, nem él, mondja újra. Telefonálnak a rendőrségért, a mentő sofőrje fényképez, valószínűleg csak saját magának, passzióból. A troli vezetője fe­gyelmezetten vár, sajnálja az öregasszonyt, de tudja, hogy nincs oka félnie. A nézelődők nagyobb része elmegy, a kisebbik ott marad. „Hippokráteszi arc”, mondja a halott asszonyra valaki. Akáciusz újra Glázra gondol. Az ő arca milyen volt? Szürke? Fehér? Má­sodszorra, már nem akart tévedni és sok gyógyszerrel, alaposan „előkészítette” az öngyilkosságát. Se az alkoholt, se a gyógyszereket nem tudták kimosni belőle. így végezte a ragyogó képességű filozófus-jogász, akinek olyan volt az agya, mint egy értékes, ritka kristály. Ugyanaz a hatalom ítélte halálra, ame­lyik nem engedte, hogy létét megkérdőjelezze a nyilvánosság. Halál, gondolja Akáciusz és Gláz arcát látja. Elindul haza, gyalog. Nem veszi észre, hogy útközben hangosan beszél. Remélhetőleg, mi vagyunk az utolsó korosztály, mondja, akit megrontott a totalitárius rendszer. Engem is? Engem is. Én túléltem, te túlélted, de többen belepusztultak. - Fenn a fényrek­lám: Sweet-Life. A híres rendező legbotrányosabb filmje. - Bean: egy igazi katasztrófa film - A holnap markában: pénz beszél! Pitiáner bűnöző és nagyszájú tévériporter kusza kapcsolata. Móka, kavargás és sok-sok betörés. 454

Next

/
Oldalképek
Tartalom