Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 5. szám - Pomogáts Béla: A társadalombírálattól a mitológikus létregényekig
beszámolói is, amelyek az északi testvémép természetesebb kohéziójában és hatékonyabb szellemi önvédelmében jelölték meg a követendő' példát. Ennek a stratégiának a követelményeit fejtette ki a második szárszói írótalálkozón elhangzott bevezető előadás is. Ebben a többi között a következőket jelentette ki: „minket, magyarokat, az a veszély fenyeget, hogy elveszítjük magyarságunkat s ezzel fennmaradásunkat, egész életünket is, ha csak egy pillanatra is elveszítjük magunkat. A legkisebb megfeledkezést is drágán fizethetjük meg. Mi nem vagyunk burjánzó, vegetatív nép, mint némely nagy népek - oroszok, kínaiak, japánok - vagy akár bizonyos kis népek is - mint a szlovák, a szerb, a török -, mi nem hagyatkozhatunk természetes életösztöneinkre, nekünk szükségünk van a tiszta öntudat, a kíméletlen önbírálat érzékeny iránytűjére is. Hasonlók vagyunk a svédekhez, a finnekhez, vagy, hogy még élesebben lássuk a példát: az észtekhez, a lettekhez. A magyarság nem őserdő, ahol kényére- kedvére nő, verseng egymással a fák, bokrok, füvek és gombák rengetege, és ha jég veri, kihajt újra, ha sáska lepi, kizöldül, ha vihar tördeli, új hajtást terem a megmaradt tövön. Mi nem érezzük azt az öntudatlan biztonságot, amit a buijánzó népek. Nem tudjuk átadni magunkat a tudattalan növényi létezés boldog melegének, buja kitárulkozásának. Történelmünkben süvölt a végzet, minden napunk, minden korszakunk egy-egy kicsikart haladék. S ezt a haladékot kell örökkévalósággá nyújtanunk.” A közélet és a világpolitika sok csalódást hozott Kodolányi számára. Már a második világháború idején rádöbbent arra, hogy íróként új feladatot kell vállalnia: nem a társadalmat és nem is a történelmet kell ostromolnia, hogy szorongató kérdéseire hiteles választ kapjon, hanem a mítoszokat, amelyek az emberi létezés és a világmindenség magyarázatát foglalják magukba. Kodolányi - ahogy az ő korában igen sokan (Oswald Spenglertől, mondjuk Babits Mihályig, Hamvas Béláig és Németh Lászlóig) - élesen megkülönböztette, mi több, szembeállította egymással a „kultúrát” és a „civilizációt”. Az elsőnek transzcendentális értelmet adott, a másodikat a technikai haladással és az így kialakított életformákkal hozta összefüggésbe, és arra törekedett, hogy a kultúra: a transzcendentális gyökerekből kinőtt kultúra értelmét és küldetését írja körül. Ezt a nagyszabású írói vállalkozását szolgálták mitikus regényei: a sumér világot felfedező Vízöntő (új kiadásában: Vízözön) és Új ég, új föld, a Jézus alakját és tanítását személyes módon bemutató Én vagyok és a Mózes robusztus történelmi egyéniségét életre keltő Égő csipkebokor. Az első két regény az emberiség előidejébe vezet, a sumér mítoszok világába, és azt a vízözön mítoszt eleveníti fel, amely mindig is az emberi létezés végső értelmére, illetve a bűn, a bűnhődés és a megtisztulás (vagy megváltás) mitikus, sőt teológiai jelentésére kérdezett. A Jézus életével foglalkozó regény keresztény (egyszersmind ószövetségi) ihletésű mű, ez már egyértelműen a megváltás misztériumában mélyed el. Végül a Mózes-regény írója a történelem értelmén és a nagy történelmi hős lehetőségein gondolkodik el, és az is kétségtelen, hogy Kodolányi Mózes-képén nyomot hagytak a diktatórikus korszak tapasztalatai is. Közben széleskörű társadalmi tablókban festette meg ifjúságának és férfikorának eseményvilágát és környezetét is Süllyedő világ, Boldog békeidők és Vízválasztó című regényeiben. Ezek az utóbbi regényei ko424