Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 4.szám - Gyeginszky Balázs: Kleist, Nietzsche és (a) Prügelknabe
gésű nevet viselő férj-feleség-együttes, amelynek két „tagja” - mint az nem ritka - hosszú idő alatt lelki értelemben végzetesen hasonul egymáshoz, any- nyira, hogy már-már a nemek szerinti elkülönítésnek is alig van értelme köztük, nos, ez a két ember méltóságosan szánalmas duót alkot, lepusztult szellemi perspektíváját: „Olyan egyformán festünk, szinte ikrek lettünk az évek során, úgy is hívnak bennünket: a két Mataticsok. Nem különböztet meg minket jóformán már semmi, kizárólag a Dezsőn himbálódzó ivar! Egymást formázzuk, mutatjuk homályosan, mint két összefordított, lepattogzott iivegű, távlattalan embertükör.” Zsávolya Zoltán nem kegyelmez: az iménti, a novella vége felé szereplő jelenet” minden valószínűség szerint a (filozófiai) kettő (: az emberi párkapcsolatok?) kilátástalanságát, „sötétségét” jelképezi; az egymás felé fordított, töredezett tükörfelületek nyilvánvalóan nem villanthatnak fel (más) képet, csak az ürességet, egymás és - ebből kifolyólag vagy ennek okaként - a maguk ürességét. Távoli, de annál termékenyebb asszociációval élve: a heideggeri „semmiző semmit”. A személyiségbeli megkettőződés vagy megsokszorozódás (esetleg: feloldódás?) a témája a Meskete című írásnak is. Ebben hamisított személyi igazolvány és megrázkódtatásszerű „lélekvándorlás” egyaránt szolgálja a menekülés, a rejtőzködés célját, de az ember, aki egzisztenciát vált vagy egzisztencia változtatásra kényszerül, makacsul nem érzi jól magát a saját (?) bőrében. Nyugtalansága csak szeretetbeli fejlődésének tudatosításával oszlik el valamennyire, ugyanebben a pillanatban azonban hitelteleníti az általa előadottakat, puszta „mesketének” minősítve elbeszélését. Mániákusan pontos történés-rekonstrukciója, amely végletesség szempontjából az önfelszámolás határát súrolja, szinte fájdalmas részletességben tobzódik, ily módon pedig bizonyos, hogy az író már intencionálisán is kétkedésre sarkallja olvasóját. Ám a szigorú, ugyanakkor parodisztikusan oldott, (ön)irónikusan élvezetes visszavonó gesztusok nagyfokú tudatosság, fölényes stílusjáték keretében jelennek meg, így válik magával ragadó olvasmánnyá ez a rendkívüli módon rétegzett, hihetetlen megszenvedettséget, ugyanakkor az elmaradhatatlan humort is hordozó írás. Az első ciklus utolsó darabja igazi meglepetéssel szolgál. Néhány más könyvbeli szöveghez hasonlóan ez is átírás, kiegészítés, csakhogy itt saját korábbi elbeszélésének folytatására vállalkozik Zsávolya Zoltán. A Vallus- dosszié tartalmilag és időbelileg egyaránt járulékosan kapcsolódik az első könyv címadó írásához - A lábadozás ezüstjé-hez, amely egyúttal a mostani kötet második ciklusát nyitja -, itteni helyén azonban megelőzi azt. Ezzel tréfás-kötetlen, ugyanakkor: közvetlen átvezetést képez a Visszautalások... ciklushoz, miközben a cselekményt tekintve éppenséggel továbbviszi a térbe- lileg őt követő, ám nálánál hosszabb és jelentősebb szöveget. Ugyanis míg A lábadozás ezüstje csak utalt Vallus Péter barátnőjén elkövetett gyilkosságára, addig A Vallus-dosszié már a tett és a tett utáni vizsgálódás eszmei mozgásterét méri be. Kétségtelenül morbid, felzaklatóan áltermészetes tárgyalási alapon, ugyanakkor az összetéveszthetetlenül Zsávolya-féle extrém irónia és nyelvötletesség, továbbá intellektualizmus és esszéizmus minden varázsával. Sajnálatos, hogy ezt az egyéni, bonyolultságában is lebilincselő beszédmódot éppen A duplum sötétje kötet fülszövegírója (és alighanem titkos szerkesztője), Kárpáti Kamii nem képes teljes egészében értékelni, és elismerő 411
