Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 4.szám - Gyeginszky Balázs: Kleist, Nietzsche és (a) Prügelknabe

Zsávolya 1997-es első kötetére, A lábadozás ezüstjé-re vonatkoznak, érvényességük részben mégis kiterjed az 1998-ban napvilágot látott másodikra, A duplum sötétjé-re is, mivel ez utóbbi - a kétharmadát kitevő új anyag mellett - az előbbinek pontosan legtöbbet vitatott írásait veszi át, ismétli meg. Aligha véletlenül. A gesztus mögött átgondolt önreflexió értékelése húzódhat meg; nevezetesen: a szerző nyilvánvalóan fontosabbnak érzi ezeket a műveit más munkáinál (szerintünk nem véletlenül), amelyeket mellőz az 1998-as gyűjteményben, de óvatosan fogalmazva is kellően egyedinek, érdekesnek tartja őket, mindenesetre kiemelésre, „kimentésre” méltónak a tipográfiailag nehezen olvasható első könyvből. Mielőtt tehát az összességében tizenkét novellát tartalmazó mostani összeállítás új termését tennénk vizsgálat tárgyává, érdemes elidőznünk a már az előzőben is szereplő négy elbeszélésnél, amelyek mellesleg a szigorúan 6-6 szövegből építkező két ciklus (

Áthozatok a Kis Piszkosból; Visszautalások a Nagy Mocskosba) közül a második törzsét képezik, és amelyekre a fentebb említett kevéssé árnyalt vagy megdöbbentően téves bírálatok irányulnak.

Itt van mindjárt a Sarokerkélyek kora c. rendkívül sajátos munka, amely egyértelműen vörös posztónak bizonyul több kritikus számára. Berta László ugyan hosszasan, behatóan elemzi, és a „mind terjedelmileg, mind a vállaltelvégzendő elbeszélői feladatok tekintetében legfontosabb szövegek” között biztosít neki helyet (Életünk, 1998/3), ám egyedül Hites Sándor látja határozottan úgy, hogy jelöletlen beszélőivel, fragmentált szerkesztésmódjával, hiátusos, olvasói szövegjátékra számító történetmondásával: kiváló írás” [Műhely, 1998/2). Az még akár dicséretnek is vehető, hogy Németh István Péter „igen jellemzően” „mándysan hiányos mondatot” pillant meg ebben „az oeuvre-öt nyitó” munkában [Árgus, 1999/1), minthogy Zsávolya Zoltán helyenként tagadhatatlan bravúrsággal képes megfelelni a nevezetes Mándy Iván-féle követelménynek, amelynek - sok más alkotó mellett - még maga Mándy sem tudott valójában soha eleget tenni, nevezetesen, hogy a novella nála jobb pillanataiban (tényleg, Gy. B.) a versre emlékeztet”. Muráth Péter véleménye szerint azonban - milyen változatos kritikusaink ötletszerű csa- pongása! - a dolgozat éppenséggel „esterházys”, ráadásul „olyan nyílt epigon- ság” rejlene benne, ami „már túlzásnak tűnik” [Somogy, 1997/5), Haklik Norbert pedig egyenesen úgy véli: ennek az írásnak „a (z első, Gy. B.) kötet élére helyezése - lévén, hogy a szerepeltetett művek leggyengébbike - szarvashiba volt a szerkesztő részéről” [Az Irodalom Visszavág, 1998/1).

Muráth Péter meggondolatlanul, méltatlanul keményen vádoló álláspontjára, amely nemcsak felületes Zsávolya-olvasatot mutat, hanem Esterházy Péter életművének ismeretét is sajnálatosan nélkülözi, talán kár külön szót vesztegetni. Valószínűleg nem tévedünk, ha magának az érintett szerzőnek egyik közvetett utalásában találjuk meg a méltó választ erre a nagyképű odavetésre. Zsávolyának az Árgus 1997/6-os számában közreadott, Kilián László első könyve kapcsán a prózaírás általános műhelykérdéseit sem szem elől tévesztő esszékritikájában áll a következő: „... mélygenetikai vizsgálatnak kell alávetni két szerző munkásságát, esetleg (ha egyik vagy másik, netán mindkét esetben pályakezdőről van szó:) némely munkáját, mielőtt felszínes-impresszionista benyomások, perspektíva-torzulás, tájékozatlanság, tévedés vagy kényelmesség, illetve meggondolatlanság okán brutálisan sú405