Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 4.szám - Bohár András: Egy késő üzenet...
radalmártól elválasztja.” Ezzel azt az alapszituációt is megjelöli, amelynek nagyformátumú (ám mégis magányos) képviselője volt Tandori. Majd az értékelés átfogó természetét a következőképpen jellemzi: „Húsz év távlatából visszatekintve is ugyanúgy látom az akkori irodalmi állapotokat. A hatvanas években valóban fokozatosan ’egyre rugalmasabbá’ vált a cenzúra, jóval ’szabadabban’ lehetett - legalábbis a művekben - megnyilatkozni, és az egész nyilvános magyar irodalmat - nem csak az újholdasok költészetét és nem csak a lírát - ’frissesség, sokszínűség’ és - legalábbis néhány vonulatában - ’relatív modernség’ jellemezte. Komoly tilalomfák, számos elsőrangú betiltott író, az újabb nemzedékek, különösen az újító hajlamú törekvések kibontakozásának akadályozása, a természetes ízlésirányok szerinti szerveződésnek a megakadályozása, az igazi elméleti és kritikai vitákat lehetetlenné tevő marxista ideológia dacára kb. 1962-64-től a folyóiratok és a könyvek lapjain mégis egy újra elevenedő, többszólamú és többszínű - rossz, közepes, jó, sőt nagy - irodalom folytatódhatott Magyarországon.” A történeti kulturális határvonal és az azt követő hierarchikus dimenzionáltság érzékeltetése főbb vonalaiban jelzi a hatvanas évek irodalmi térképét (szocreál kollaborizmus, kritikai kisrea- lista, „nagyrealista”, népi szürrealista költészet, modern líra és próza, legavantgárdabb). S hasonlóan pontos megállapítások sorakoznak a következő évtized budapesti underground irodalmáról. Az irodalom fontosságának nyolcvanas évtizedbeli kiemelése - mondjuk a szociológiához vagy politikai tevékenységek aktivizálódásához képest azonban már árnyaltabb megfogalmazást követelne, miként a kilencvenes évtized az „avantgárd reneszánszához” kapcsolódó tanulmányai sem korszituáció alapdilemmájához kötődnek. Mert míg a hatvanas évek fokozatos pluralizálódási folyamatai, valamint a hetvenes évek underground nyilvánosságához köthető teljesítményei valóban meghatározónak bizonyultak a nyitott kulturális szituáció megteremtődésében, addig az azt követő évtizedben a már jelzett politika felé történő hangsúlyeltolódások, s jelenkorunkban a posztmodern kondíció jellegzetességei dominálnak. S ezt a folyamatot a kultúra szférájában megfogalmazódó diskurzusok átértékelődéséhez köthetjük, figyelembe véve más társadalmi mozgásformák felgyorsulását (politikai pluralizmus/polarizálódás és intézményesülés, gazdaságitársadalmi átalakulás), s ennek következtében a művészeti textusok-akciók jelentőségének módosulását. Ebből az is következik jelen sorok írója számára, hogy Tábor Ádám azért tudta résztvevő-megfigyelőként pontosan érzékeltetni a hatvanas-hetvenes évek avantgárd kultúráját, mert a korszituációt világosan bemérte. S ahol ez csak egy-egy redukciós szempont szerint került meghatározásra (80-as, 90-es évek) ott nem mindig a maga jelentőségében értelmezte az avantgárd kultúrájának alapkérdéseit, illetve magukat a megjelenő műveket. Két példát említenék még a szituációból adódó értelmezés problémájára. A résztvevő-megfigyelői szituáció Halász Péterék „lakásszínházának” esszédokumentációja kapcsán hitelessé válhatott, mivel itt maga a megéltség, az önmagát felmutató egzisztencialitás került középpontba. Azonban az esszék java részének így is alapvető nyitott kérdése marad, hogy vajon az esztétikai és etikai értékek szétválasztása mellőzhető-e? Még ha tudjuk is, hogy a mindenkori aktuális avantgárd természetéhez szorosan hozzátartozik 400
