Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 4.szám - Csík István: Ötvennel
Miből gondolom? Ugye, volt a faluszínház, a Déryné Színház, amit a rendszerváltozás után teljesen megszüntettek, elsorvasztottak, ami által - néhány vidéki nagyvárost kivéve - a vidék színházi ellátottsága teljesen megszűnt. Namost, képzeld el, huszonöt évet ölt a magyar állam ebbe - pénzt energiát nem kímélve, s a huszonöt éves munka teljesen tönkrement! Én évekig dolgoztam Ott, ismeretlen helyeken telt házakkal játszottunk, nem is rosszul. Ugye nem kell mondanom, ezekből a kultúrházakból magtárak lettek, nincsenek öntevékeny csoportok, mint régen, ami által a színház iránti érdek- ló'dés is megszűnt, nem érdekli őket. Az érdeklődést állandóan szinten kellene tartani, hogy igényük legyen. De ez nem csak a színházra vonatkozik. Vidéki vonatkozásban a mozira is igaz.- Meglátásod szerint mi volt, és mi jelenleg is a színháznak a feladatai- Hogy mi volt? Az, ami kellene, hogy jelen pillanatban is legyen. Azt szokták mondani, ez a feladat kettős: nevelve szórakoztatni. Egy bizonyos fajta felsőbb irányítás alatt is, mert óhatatlanul ilyenkor a politika is beleszól ebbe a kérdésbe: milyen típusú, zsánerű, tartalmú darabokat játszanak a színházak. A néző nagyokat nevet, és nem veszi észre, hogy közben milyen méreg megy a fülébe. Arról nem is beszélve, hogy a film is, meg a színház is egy jól irányított műsorpolitikával bizonyos fajta társadalmi problémákat is megold, mert nem lehet közömbös egy kormánynak, egy vezetésnek sem, hogy milyen a polgár hangulata. Ezt a hangulatot a színház is, meg a film is befolyásolni tudja. Az, hogy - ez vájtfülűekre vonatkozik - nem merik szórakoztatni a népet, s nem tudom, hogy miért nem..., mert nem biztos, hogy az a művészi, ami szakadt, egzaltált. Érted? Nekem az a fajta stílus, az a fajta irányzat csak egy szín lehet a palettán, de nem egy helyes szemlélet. Nekem ez a privát véleményem, amivel sokan nem értenek egyet, de a színészek - zömében - igen. Dehát akkor, Istenem! Még egyszer visszatérve: éngem sokszor felháborít az, hogy mért érzi egyes színházi vezető, rendező, hogy ő többet tud a Brechtnél, Shakespeare-nél meg a Moliére-nél is. Minden szívfájdalom nélkül, és minden felelősség nélkül ki mer húzni, bele mer írni.-Aktualizálja a darabot?- Szélsőségesen aktualizálja! Ha egy rossz fordítást, vagy egy rossz mondatot kijavít, az oké! Remélem, egy Arany Jánost nem mernek megváltoztatni! Formailag oké, de tartalmilag milyen jogon meri meghúzni, és helyette beírni mást? Mitől érzi magát felhatalmazva arra, hogy jobban tudja ezt XY-nál?- Erre szokták azt mondani, írt volna mást?- Persze. Ha aztán ezek előtérbe kerülnek nagyságrendben, akkor ez egy kicsit félreviszi ám az irányt! És megindul a nagy „közönségkiszoktató” fordulat.- Olvastam olyan véleményt már, hogy ennek az irányultságnak nem sok köze van a színházhoz. Ha ez így van, akkor miről beszélhetünk?- Azt hiszem, ez már lerágott csont, csak újból előszednek dolgokat: az avantgarde kérdése, amit már harminc-negyven éve arrébb raktak nyugaton. Szín lehet, ahogy mondtam már az előbb, de irányzat nem lehet. Akárhogy is tiltakoznak ellene, igenis tudomásul kell venni a közönség igényét! Gazdasági dolgok is vannak, követelmények... Most itt nem arról beszélek ám én, hogy szuperrá kerülni és nyomni az olcsó purgatókat! Nem erről beszélek, hanem, mindig azt szoktam mondani, mért nem lehet egy darabot úgy eljátszani, 394
