Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 4.szám - Fábián László: Bentről sugalló természet
hogy átjárhatóságot tételez fdl irodalom és képzőművészet között, mitöbb, él is az átjárás lehetó'ségével. Képeiben viszont a lirizálás minden esetben azt jelzi, hogy óvakodik a mechanisztikus formaadás merevségeitől, a szín- használat újabb kori dogmáitól; emiatt beszélhettem kubizmusba oltott expresszivitásról, noha nyugodtan ideérthetném még a konstruálás iránti nosztalgiát, ami ugyancsak jellemzője többnyire ennek a festészetnek. Ez - persze - karakterológia, nem következik belőle egyenesen a líraiság foka, az az érzelmi töltés, amely ezt a festészetet mindenkor hitelesíti. Utalnék itt elsősorban tájélményére, jóllehet, az a bizonyos táj minden esetben átlényegül, belső, sőt bensőséges tájjá lirizálódik, amely tájban kizárólag annak festőisége jelenhet meg, vagyis nem lehet reprodukció, nem lehet dokumentum, hanem kizárólag a kifejezés tája. A mezeje - ha tetszik; korábban félreérthetetlenül utaltam rá, hogy miféle áthallások gyaníthatok a modern fizika mezei felől. A kifejezés mezején pedig óhatatlanul az eruptív gondolat vegetációja virít. Ismerek olyan képét, amely virágcsendélet a fogalom leghagyományosabb értelmében és egy valóságos csokorról készült. Szememben kicsit olyan Csík István képei között, mint Heidegger dolgozóasztalán a karcsú váza egyetlen szál rózsával, melyről Guitton elmondja: „Szemében ez a rózsa képviselte a létező misztériumát, a Lét rejtélyes valóságát, enigmáját.” A talány - természetesen - metafora, miképpen a virágcsendélet is talán, ha az életműhöz viszonyítom. Tőlem azonban egyáltalán nem idegen ez a metafora, általa Csík István költői énjét is jobban érteni vélem. Hogy mennyiben ösztökél absztrakcióra a líra, ha egyszer pont a virágcsendéletben akadtam a líraiság egyik kulcsára? Nos, annyiban föltétlenül, amennyiben megköveteli egy nagyon is „anyagtalan” világ, az érzelmek világának a metaforikus bemutatását. Metaforikusát, hiszen más nem lehet, mivel akkor lerántaná az anyagiságba. Csík tehát nem tesz mást, minthogy fölszabadítja magát a hétköznapi tárgyiság bigott törvényei alól és nem a tárgyakat, hanem azok észleléseit vonja be festészetébe. Ennek az elvonatkoztatásnak fokozatai vannak, amely fokozatok akár egyszerre, együttesen is jelen lehetnek egyetlen képen (ide leginkább a nagyméretű Szent Kristóf-kompozíció kívánkoznék illusztrációul). Még valami... Gyakorta éreztem képei iránt olyan vonzalmat, amit nehezemre esett volna elmagyaráznom, hiszen nincs mindig abban a helyzetben az ember, hogy alkotó elemeire bontson szét egy műalkotást, vagy ha mégis, hát ez a viviszekció nem visz megfelelő irányba. Következésképpen, olyankor képtelen lettem volna illetőségemet igazolni a kérdésben. Aztán olvastam Guittontól egy fölöttébb tetszetős megjegyzést: „... az univerzum az elvont elegancia titkát rejtegeti, s ez olyan titok, amelyhez az anyagiságnak kevés köze van”. Megvallom, nekem már az elvont elegancia kifejezés önmagában is tetszik, hát még így, hogy nincs a matériához kötve. Rájöttem, ilyesféle elvont eleganciát sej- dítek Csík István képeiben, és hogy játsszak a szavakkal: ez az elvont elegancia konkrétan meg is jelenik képi többségén. Szeretném tehát, ha pontosan érthető lennék: egyáltalán nem nagyvonalúságot értek az elegancián. Sokkal inkább a szellem mozgásának könnyedségét: a festői gondolat szolid fóltárul387
