Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 4.szám - Fábián László: Bentről sugalló természet

FÁBIÁN LÁSZLÓ Bentről sugalló természet CSÍK ISTVÁN FESTŐI IGAZSÁGA Talán nem lehet megtiltani a festőnek, hogy foglalkozzék elméletben is mes­terségével, hogy elgondolkodjék annak milyenségéről vagy éppen föladatairól. Ugyanis minden egyszerűsítő elképzelés ellenére a festészet intellektuális tevékenység: az ecset nem önmagától mozog. Számos festő járult hozzá maga is, hogy kialakuljon egy általános vélemény, miszerint a festő „nem a szavak embere”, ami így is van, csak éppen az nem igaz, hogy nincs is joga meg­szólalni tevékenységéről. Nos, ha a kívülállók jogát nem vitatja el senki, miként lehetne ebből a jogból éppen az alkotót kizárni? A festő értelmezése ugyanakkor lehet (lesz is) egészen eltérő egyéb véleményektől, hiszen olyan aspektusok birtokában van, amelyekkel esetleg rajta kívül senki nem ren­delkezik. Amikor pedig olyan festővel találkozunk, aki szóban is megfogal­mazza festői-művészi alapállását, kötelező komolyan vennünk akkor is, ha nem föltétlenül ugyanazt látjuk művészetében, vagy ha ab ovo egészen más a véleményünk. Csík István Ars poeticám című versében - úgy tetszik - pon­tosan, mondhatni: céltudatosan fogalmazza meg művészi elképzelését, mi­több, festészetének természetét: A természet bentről sugall, szívből; mély s komoly ’vászna’ már költészet.” Magyarán: a látvány valósága a lélek szűrőjén keresztül kényszeríti ki a képet, amelyen aztán a látvány költészete diadalmaskodik. És ezt amiatt szögezi le ilyen határozottan, mivel tapasztalata szerint „vannak csaló ’min­tha’ vásznak”, amelyek csupán a fölszín megragadásáig jutnak el - mintegy becsapva ezáltal a kép szemlélőjét is. Természetesen a festő, esetünkben Csík István nem az igazsághoz ragaszkodik, hanem éppenséggel a festői igazság­hoz, amely valami egészen más, amit nem lehet jogszabályoknak (de egyéb szabályoknak sem!) megfeleltetni és akképpen számonkérni, de amely igazság híján a kép léte bizonytalan quasi-lét, annak is a legfölszínesebbje. Egysze­rűbben szólva: a lélek tájaival szembesül az igazi mű előtt a néző, ez a kép hat majd rá igazán, olyannyira, hogy bizonyos értelemben a jövőjét befo­lyásolja. Legalábbis a művész igénye szerint. Mármost Csík István festményeit nézve mind a mélység, mind pedig a komolyság szembeötlő. Ez ugyan nem annyira mesterség, mint az attitűd 381

Next

/
Oldalképek
Tartalom