Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 4.szám - Erdélyi Erzsébet-Nobel Iván: Nyelv: Oxigénpalack a hátamon
legjobb eset (amely egyben legvalószínűbb): még azok sem olvassák el, akiknek szánta. Mivel ha mégis elolvasnák, nevetnének csúnyán a költő tiszta szívének üdeségén, mondván: Ne sutor ultra crepitam.” Kérdem: egy etnikum elnyomása, megalázása szüló'fóldjén csak politika? Bár később a Neue Zürcher Zeitung is alátámasztja ezt a felfogást 1983. szeptember 26-i számában: „Der Aufruf des Vorworts an Rumäniens Intellektuelle zugunsten der ungarischen Minderheit dürfte leider im Bereich der schönen Utopie bleiben.” (Az eló'szó felhívása a romániai értelmiséghez a magyar kisebbség érdekében, sajnos, valószínűleg csak szép utópia marad.) Nem úgy történt a Radio Suisse Romande-ban! A vasárnap déleló'tti fontos, egyórás adásidőben Emile Gardaz olyan svájci poétának mutatott be a rádióhallgatóknak, aki, mint mondta: különös hangú szerelmes verseiről ismeretes. De most egy kicsit megcsúszott a tolla a nacionalizmus, a sovinizmus felé - vetette a szememre. Erre vártam. Helyben voltunk. Ereztem azonnal, hogy ebben az interjúban nem fogunk sokat csevegni a szerelemről, de a szexualitásról sem. Mindjárt rá is kérdeztem, hogy mit szólna ahhoz, ha Genf körül gyárakat építenének? - Örülnénk neki - válaszolta -, munkahelyek teremtődnének, amire nagy szükségünk lenne. - S ha oda német svájci munkásokat telepítenének? - kérdeztem tőle. - Felkiáltott: - Ne vicceljen, de úgy elnéme- tesítenének bennünket. - Lássa - folytattam -, ez történik Erdélyben! A havasalföldi románok kényszer-betelepítésével megváltoztatják a népesség összetételét. Színmagyar városokat elrománosítanak. Hány egyetemünk van nekünk, a 900 000 francia svájcinak? - kérdem tőle. Összeszámoljuk: öt. S még több főiskolánk! Bizony - mondom neki -, a két és félmillió erdélyi magyarnak, akik háromszor annyian vannak, mint a francia svájciak, nekik egy egyetem sem dukál. Igyekeztem összehasonlítani, szembesíteni az erdélyi valóságot a svájcival. Beszélgettünk a nyelvi és az etnikai toleranciáról, s arról, hogy a svájciak mindent megtesznek azért, hogy megmentsék negyedik nyelvüket, a rétorománt a pusztulástól. Mert egy nyelv kihalásával, akármilyen kevesen beszélik is azt, az egész emberiség lesz szegényebb. Egy kisebbségi nyelv elnyomása, mindig a többség szégyene. Az interjú végén szomorúan jegyezte meg: „Néhány hete volt nálam e mikrofon előtt egy román újságíró, ha magával beszélek előtte, őt nem fogadtam volna.” Az interjúm után a románok felháborodtak, hogy hogyan merek én Erdélyről beszélni, befeketíteni a románság szent szülőföldjét. Erdélyben csak magyarul beszélő vagy elmagyarosított románok vannak. Erdélyben: a magyarság bölcsőjében?! A svájci rádióhallgatók között oly nagy volt a felháborodás, hogy sokan lemondták az abban az időben oly divatos Fekete-tengeri nyaralásukat. Engem meg névtelen telefonhívásokkal molesztáltak, hogy halállistára tettek. Svájci barátaim unszolására elküldtem a könyvet a francia köztársasági elnöknek, arra kérve, hogy legalább a ciklus bevezetőjét legyen szíves elolvasni. Bár Mitterrand közismert bibliofil volt, mégis meglepődtem, személyes levélben köszönte meg a kötetet. Rá két hónapra indult Magyarországra és Romániába. De csak Magyarországig jutott el. Tudjuk, hogy miért. Mint cseppben a tenger, vagy csepp a tengerben? Mit érdemes, mit nem? Mi naív, mi nevetséges. Mi a költő dolga, mi nem? Miért nem hagyják, hogy ő döntse azt el! Mert úgysem érdemes az elnyomás ellen hadakozni? Aggódnia az emberi méltóság lábbal tiprásáért? Van még 331
