Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 4.szám - Erdélyi Erzsébet-Nobel Iván: Nyelv: Oxigénpalack a hátamon
meghalni? S így felmerül a kérdés: Mi az ember? Mi a célja így „megtech- nikásodva’? Imafelejtőn magába roskadva. Párbeszéd nélkül, elhagyatva, rozsdától fényló' monológjában. Van-e még rendeltetése, vagy volt-e valaha? A világháborús vérfürdő után változott-e valamelyest? Ha csak egy picurkát is. Hisz felborított helyzetéből és összekuszált környezetéből, szellemfosztó és lélekrabló önelárulásaiból ez elvárható lenne. Szinte adva van - ha csak ár- nyalatilag is - a változás katarzisa. Ha ő nem is változott - biológiailag már tízezer év óta -, de változott a maga teremtette, elfuserált világ körülötte. Valószínűleg így más nyelven kellene szólni hozzá, talán mint süketek a némákhoz. Ha jelekkel is, nevetséges gesztusokkal. Vagy a művészetnek tényleg nincs már semmiféle célja? Soha nem is volt? Gesztusai meghaltak, jelei olvashatatlanná maszatolódtak? S ezek a maszatolók hirdetik a megüd- vözülés abszolút igazságát, hogy ők zsebeljenek a meghamisított élet minden területén. Árulón és elárultatva. Még fülemben cseng: el a kezekkel a népi imádságoktól! Dugd és hagyd a tintatartóban avatatlan tolladat. Mindenki le akart beszélni róla, hogy a népi imádságokhoz nyúljak. Később hozzászoktam, minden megírandó témáról le akartak beszélni, biztos bukást jósolva. Az imádságok újjá fogalmazását, újraköltését meg egyenesen szentségtörésnek hitték. Még Erdélyi Zsuzsa, későbbi aranyos jóbarátom sem akart az elején szóba állni velem, amikor a népi imádságok, egy nemzet későn, de mégiscsak meglelt, felmérhetetlen értékű kulturális kincsei után tudakolództam. Történt ez akkor, amikor én magamra hagyatva, úttalan és céltalan nyomoromban az identitásomat kerestem. Úgy írni és olyanról, amelynek a megírása az otthoniaknak nem áll módjában, de a nyugati költészetet sem majmolja. Eufória? Feldobottság? Bódulat? Két hétig felzaklatott, feldúlt állapotban éltem az Új írás 1970 szeptemberi számának olvasása után. Feleségem szerint nem voltam normális. Azt gondoltam, azonnal rácsapnak a magyar költők, mint Bartók és Kodály a népdalokra. Hónapokig tartó izgatott várakozás után nagy szomorúságomra, de egyben megnyugvásomra rájöttem, hogy a kutyának sem kell ez az anyag. Ha van kegyelem, kegyelmi állapotban voltam. 33 kegyelmes ima huszonöt oldalon. Harminchárom nyelvi megüdvözülés. Még Németh László is nyelvi sivatagnak, a magyar irodalom pusztaságának nevezte a magyar középkort. S íme a csoda! Hirtelen benépesedett ez a sivatag egy nem várt, megtermékenyítő eső által. Kihajtott és virágzik szómágiás, imádságos pompájában. .Nálunk mikor oszt fáj a feje”, „mingyá elflityen” (elgyengül), „meg-epecségei” (fájdalmai) stb... Idézek a Rontásbontó 25 évvel ezelőtt írt előszavából: „Ősi apokrif szövegek, pszichoszomatikai szómágiák, amiket én csupán gondolati ugródeszkáknak, lótuszüléseknek használtam, új versek ihletésére. Kételyeimben saját magam gyógyítására. És hogy végre a tettetett vakok is lássanak, a süketek halljanak, s ne a nem létező tömjénfüsttől köhögjenek, hanem agyukat hegyezzék a hitetlenek is, mint jómagam, e messzi évszázadok „rettenetesen igaz” üzeneteire. Ez az imák által feldolgozott jelen a magyar folklórnak már nemcsak szerves része, de mennyire a jövő ígérete is, már-már sóvárgott európaiságunk bizonyítására. (Ha kell ilyet bizonyítani?!) Elfelejtve, de újra elővarázsolva „a tövises helzet”-ből egy-egy rígisiges nénike .könnyáztató” hangjában középkorunk, sőt a még előbbi idők „rémségesen szép” poézisa, 328
