Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 1. szám - Pósa Zoltán: Finálé
- Engem csak a csajok érdekelnek, az egész hülye ország géniusza a falhoz vereti gigászi pöcsét... Sebzetten felüvöltök, a szemem vérben forog, leszakítom a papírtartókat, s a törülközővel és a szappannal egyetemben kivágom az ablakon... - Gyászmise, feketemise - ordítok vérfagyasztóan, örömmel érzékelem, hogy felszakad a rémületes köd. A tükör leakasztásánál már Liszkovics is segít, bevágjuk a sarokba úgy, hogy millió darabra törik, a kőpadlót tiikörcserép- mozaikok borítják. Az egyik kávát feszegetjük, nem megy. Albert kiráncigál a retyi mellől, ő már lehiggad. Szélütött enthuziazmussal tépem ki magam a karjai közül, berontok a fülkébe. Nyögés, erőlködés, káromkodás és megjelenek diadalittas arccal, vállamon a komplett wc-csésze úgy, ahogy kitéptem... teljesen egyedül, a betonból, csövestől, kávástól, lehúzózsinórral együtt. Morbid aggódással egyensúlyozva, szinte szeretetteljes féltéssel cipelem az ablakhoz. Körülnézek az udvaron, alant megpillantok egy úthengert. Plraccs. Csak egy pillanatig tart. A csempék, a komikusán élethű, kottázhatóan felismerhető formátumban testesítik meg az üres udvar groteszk géniuszát. A budi megsebzett helyéről kitartóan buzog a beton vére, az éltető forrás, a víz. A tükördarabkák megkettőzötten csillogtatják elő az egyre tekintélyesebben csörgedező patak mélyéről a halálrasebzett égbolt csillagait. A nagy, fekete ezüstpitykés atilla megsokszorozódva bámul vissza ránk a vécé padlójáról... megigézetten bámulunk bele a néma éjszakába-hajnalba, mely bizonytalan folttá nyeli el a slózi maradványait... A többi néma csend... lihegem gyönyörtelenül a hosszú némaságba. 31
