Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 3. szám - ÉSZT KÖLTŐK - Eva Park: Véletlen
EVA PARK Véletlen Egész testem érzékeny volt, elgyötört. A bőröm égett, ajkam kicserepesedett. Még nagyon kora reggel volt. A piactéren, a buszpályaudvar mellett mintha több lett volna az árus, mint a vevő. Tétovázva álltam ott, és még egyszer megszámoltam a pénzemet. Most, hogy világossá vált, hogy én innen estig semelyik busszal sem tudok elmenni, és ha este hétre haza akarok érni, az egyetlen lehetőségem kiállni az országút szélére és leinteni egy autót. Mindenképpen maradt elegendő pénzem arra, hogy körtét vegyek. Oly hosszú nap állt előttem, oly távolinak tűnt az este, hogy a buszpályaudvaron hallottak nem is keserítettek el különösebben. A visszautamat korán kezdtem el, két átalvatlan éjszakából keltem ki a hajnali pirkadatban gomolygó reggelbe, hogy elérjem az első, Tartuba induló buszt. Mégcsak fáradt sem voltam, mint ahogy az éhező sem éhes a hosszú böjt után, de olyan érzésem volt, mintha az ébrenlét és az álom határai bizonytalanná változtak volna. Két éjszakán át csupán mély, áléit pillanatokban aludtam, majd máris felébredtem attól félve, nehogy bármi is elvesszen ebből a rövid hétvégéből. Sőt, amikor elaludt, én csak feküdtem, megpróbálva őt az egész testemmel egyidejűleg megérinteni. Időközben teljesen besötétedett, szinte alig láttam őt, később azonban a ritkás faldeszkákon át besütött a hold és núnden hely megtelt játékos, törékeny fénnyel. Amikor aludt, arra gondoltam, talán jobban is szeretem olyankor, amikor alszik, ám mikor felébredt és lassú, közelítő pillantással végigpásztázott rajtam, magához húzott és megérintette sajgó ajkaimat, úgy éreztem, valahonnan a fejemből apró szikrák pattannak elő, amelyek felizzanak és perzselően járják át az egész testemet. Igen, valóban egy csipetnyi halál volt ez! Megszűntem létezni, és nem volt semmi más, csak ez a léttelenség, és aztán újból az az idegen padlás a szénával, ami illatozott és szúrt, és ami mindkettőnk izzadt bőrére rátapadt. Kora tavasszal már majdnem elváltunk. Azt hiszem, ő is rádöbbent, valójában mennyire idegenek vagyunk egymás számára, hogy mindenről különbözőképpen gondolkodunk, különbözőképpen érzünk, és én önmagam megnyugtatására találtam ki, hogy egyszerűen képtelen felérni az én magasságaimhoz, oda, ahol én együtt lebegek mindazzal, amit magamban elképzeltem. A mindennapi kisszerű élet mindkettőnket megfárasztott. Az ételkészítés, a mosás, a gyerek betegségei, a nyirkos, hideg albérleti szoba, a pénz, a pénz, aminek folyton híján voltunk, és az, hogy minden reménységünk beteljesedését évekkel ki kellett tolni valahová, a jövőbe. Amikor egész nyárra elment Észtország egy másik szögletébe, megköny- nyebbülést, felszabadultságot, alkalmak százainak a lehetőségét éreztem - és 246
