Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 2. szám - Bocskor-Salló Lilla: Posztmodern "zarándulat"
BOCSKOR- SALLÓ LILLA Posztmodem „zarándulat” BRATKA LÁSZLÓ: ECCE VOLT, HOL NEM VOLT. „Csak jel vagyunk, s mögötte semmi, kín nélkül vagyunk, s már-már elfeledtünk beszélni is a messzi idegenben.” (Hölderlin: Mnémoszüné) Bratka László az eddigiek során elsó'sorban költőként vált ismertté. Három verseskötete látott napvilágot, a legutóbbi Sarkcsillagig érő ajtófélfa tövében címmel 1993-ban. Újonnan megjelent könyve azonban nem verseskötet, hanem történetek, prózai írások, kevert műfajú (lírizált, illetve dramatizált) szövegek gyűjteménye. Mostani munkájáról ezt írja a szerző": .Mindig elbűvölt, ahogy a mesék, mítoszok, a természeti és archaikus népek történetei archetípusos, metafizikai késztetések szerint elrendezik a létező' tárgyi világ fogalmait, anyagi elemeit, ezek a történetek egyszerre idézik meg a lélek (amelynek létezését már csak a lélektan létezése is bizonyítja) és a való világ természetét. Szándékaim szerint hasonló varázstörténetek, -mondókák szerepelnek ebben a könyvben, talán annyival bonyolultabbak az ismeretlen meseköltők alkotásainál, ameny- nyivel világunk is bonyolultabb az övékénél.” Bratka László „szándéknyilatkozata” értelmében tehát gyakran termékeny kultúrtörténeti toposzokat, figurákat újít fel és transzformál, bejáratott szöveghelyekre játszik rá, így eljárása a posztmodern megoldásaihoz közelít. Az irodalom úgynevezett posztmodern tendenciájának egyik fontos elve azonban, hogy tudniillik a szépirodalom fogalma ne zárja ki a populáris irodalmakat sem, mindazonáltal nosztalgikusnak tűnik a kötetet olvasva. Nem egyszerűen a mesék fikcionalitásába való visszavágyódás jelenik meg, a valószínűtlenség reflexív szinten is érthető". Felmerül a kérdés: hogyan valósítható meg az, hogy a fogalmilag elkoptatott nyelvvel történeteket meséljünk? A történetmondás megvalósítása is fikció csupán, vagy az öncélúnak tűnő' játékban van tudatos elkötelezettség, irodalomhoz való viszonyulás? Maga a szerző' varázstörténeteknek nevezi a kötetbe foglalt írásokat, de azok meseszerűségükön túlmutatva több mindenre utalnak, szinte fel- térképezhetetlenül. Van bennük történelem, politika, irodalom, irodalom- elmélet, erotika, stb. Jól megfér egymás mellett Lev Tolsztoj, Weöres Sándor, Berci bácsi, a macskaszűcs, Jupiferkó, Bolyai János, Sherlock Holmes. Mintha az irodalmi kánonok lerombolhatóságát megvalósíthatónak találná a szerző. A nyelv grammatikai és jelentésbeli horizontjait kitágítva és kihasználva az író játékba kezd. A nyelvvel játszik, vagy a nyelv játszik vele, ő írja a szöveget, vagy a szöveg írja őt? Ezekre a kérdésekre nem a mi feladatunk 187
